A foci asztali utánzására kitalált játék, amelyben a focistákat néhány centis műanyag korongok jelképezik, valószínűleg senkinek sem ismeretlen. A mobiltelefonok elterjedése előtt népszerű játék volt az iskolai szünetekben a padon vagy unalmas, esős délutánokon, amikor nem lehetett kint rúgni a labdát.
Azonban többről van szó, mint tizenévesek szabadidős tevékenységéről. A gombfoci születése az 1910-es évekre tehető, és elterjedése kapcsolódik a futball népszerűségének növekedéséhez. Hazánkban 1989-ben alakult meg a Magyar Asztali-labdarúgó Sportszövetség és a játék hivatalosan ez első olyan sportággá vált, amely hungarikum, magyar találmány. Így már nem meglepő, hogy komoly klubcsapatok vannak, és különféle nemzeti és nemzetközi bajnokságok szerveződnek évről évre.
Kálmán (Scherer Péter), a Lepattanó című film főszereplője különösen komolyan veszi a játékot. Az idősödő férfi életének a középpontjában a gombfoci, vagyis a szektorlabda áll. Emiatt nincs rendes állása, kezdődő Parkinson-kórjával sem törődik és a fiával való kapcsolata is problémás. A csapata, az R.SZ.K. az Európa Bajnokságra készül és meg is nyeri a kijutást jelentő meccset, csakhogy az anyagiak közbeszólnak. Mivel fél évig nem fizették a terembérleti díjat, elveszítik a székhelyüket, amelynek megléte a feltétele annak, hogy hivatalos csapatként Varsóba utazzanak. A bíró hat heted at nekik, hogy ezt a problémát megoldják, és ha sikerül, akkor újra lehet játszani a meccset.
A helyzet kilátástalannak tűnik. Kálmán hiába próbál szponzorokat keresni, mindenki lepattintja, hogy stílszerűen fogalmazzunk. Ám egyszer csak csoda történik: egy Brazíliában élő magyar származású focibarát (Patrick Duffy) tévedésből 100 millió forintot utal az R.SZ.K. csapatának – az R.S.K. helyett. Kálmán fia, Oszkár (Derzsi Dezső), aki egy bankban dolgozik, észreveszi ugyan a hibát, de nem szól senkinek, és elhatározza, hogy segít az apjának megvalósítani az álmát. Bár csak kis összeget akar lecsípni, a szektorlabda csapat tagjai eszetlenül költeni kezdik a pénzt, hiszen most először tapasztalják meg életükben, hogy nem csóró vesztesek. Egy tévedés/csalás esetében azonban mindig ott lebeg a lebukás veszélye, és a dolgokat a szerelem is bonyolítja.
A Szia, életem!-et jegyző író, forgatókönyvíró Vékes Csaba új filmje, amelyet Gyönye László ötletéből írt, egyszerre tisztelgés egy magyar sport előtt, és egy csapatnyi az életében általában nem igazán sikeres figurának a története rengeteg szeretettel és humorral. Ez a két jellemző annyira jól működik, hogy sok esetben azokon a kisebb-nagyobb hibákon és hiányosságokon is átviszi a nézőt, amelyek azért tetten érhetők az alkotásban.
A forgatókönyv elnagyol vagy kidolgozatlanul hagy történetszálakat és szereplőket. A szektorlabda csapat négy játékosa mind különc. Scherer Péter nem először, és valószínűleg nem utoljára alakítja az álomvilágban élő, a való világgal küszködő kisembert. Társai a csajokat elriasztó lúzer Szilárd (Katona László), a magát a napszemüvegében menőnek képzelő Atti (Fekete-Lovas Zsolt) és a dadogó Erika (Waskovics Andrea) egy-két jellemvonással van csupán felrajzolva. Az antagonisták, a Kisbuda Hús Kft. Tagjai még kidolgozatlanabbak, valójában nincs jelentőségük. A főszereplők igazi ellensége a pénztelenségük, butaságuk, naivitásuk, a másik szektorlabda csapat csak a szükséges, nyilvánvalóan kicsinyesen gonosz sportellenfél.
A mellékszerepekben is szórakoztató, de az összes többi szereplőhöz hasonlóan nagyvonalúan felskiccelt szereplőket láthatunk. Ők is inkább a színészi alakítás miatt emlékezetesek, mintsem a karakter izgalmassága miatt. Ilyen elsősorban Patrick Duffy, akit valószínűleg nem kell bemutatni a magyar nézőknek. Az amerikai színész szabad kezet kapott a karaktere kitalálásakor a forgatókönyvíróktól, ő pedig végül egy Dél-Amerikába szakadt, nosztalgiázó magyar milliárdost talált ki magának, aki díszes bottal jár és túró rudit akar hazavinni a fiának. Nem túl érdekes, nem is túl eredeti, de hát ki ne akarná Bobby Ewingot a mozivásznon látni? Érdekesebb-kellemesebb meglepetés Mucsi Zoltán egy tőle szokatlan szerepben, visszafogott kocsmárosként vagy Györgyi Anna Erika kikent-kifent, zsarnok anyjaként.
A karakterek mellett a forgatókönyvírók mintha néhol nem tudták volna eldönteni, hogy melyik vonalat szeretnék erősíteni: a kis magyar valóság bemutatását, a humor mögött meghúzódó személyes sérüléseket, mindennapi drámákat, vagy a világ szürrealitását. Nyilvánvalóan az első kettő győzött, de néha bevillan a második kettőből is valami, mint Erika esetében az elnyomó szülők, Kálmán estében a korai stádiumú Parkinson kór, a kézremegés és a potenciálisan életveszélyes injekciók használta. Ezek mellett mesebeliek és szürreálisak a Dunából integető homárok. Meg is lepik a nézőt. A végeredmény kicsit olyan, mintha a film keresné a helyét az Üvegtigris, a Larry és a Liza, a rókatündér között.
Bár érezhetően alkotói koncepció is volt, a díszlet is ehhez hasonlóan disszonáns. Egyrészt adott egy szocreál környezet, a ruhák, belső terek, és a szektorlabda csapat kisbusza egy az egyben a 80-as éveket idézi. Ugyanakkor a szereplőknél a legújabb érintőképernyős mobilok vannak és szektorlabda csapat a videómegosztó oldalakon válik sztárrá. Ráadásul érezhető az egészben némi balkáni beütés: minden férfi bajszos (a film utáni beszélgetésből kiderült, hogy ez rendezői koncepció volt), hegedűzene szól, és a Kisbuda Hús kft hentesüzlete egy Kusturica filmben is lehetne. Hiába ad hozzá a történethez valamit mindhárom kor-hangulat, néhol kizökkentő az egymásmellettiségük.
A Lepattanó felvonultatja a magyar széles közönséget megcélzó vígjátékok kliséit, és esze ágában sincs többnek tűnni annál, ami. Egy szerethető és többnyire humoros alkotás, ami csak ritkán válik túlzássá vagy fárasztóvá, ráadásul tényleg meg lehet ismerni belőle egy hungarikumnak számító sportot. És ha néha egy-egy pillanatra szeretne ennél többet markolni, gyorsan visszahátrál biztos terepre.
