Jórgosz Lánthimosz görög filmrendező megosztó alkotó: meghökkent, kiakaszt, polgárt-pukkaszt, mindezt sajátosan szürreális helyzetekkel és stílusban, ezért olyan alkotókkal szokták együtt emlegetni, mint például Lars von Trier. A Kutyafog című első, még Görögországban forgatott groteszk családi dráma/pszichológiai tanulmány/szatíra 2009-ben az év meglepetése volt, rögtön el is hozta a legjobb külföldi filmnek járó Oscart, és megnyitotta az utat Lánthimosz előtt. Így következő filmjei már amerikai-európai koprodukcióban készültek, neves színészekkel (Colin Farrell, Nicole Kidman, Olivia Colman...). A szerző sajátos látásmódja és témaválasztása ennek ellenére sem változott. A homár című filmjében a facér embereket bezárják egy szállodába, és ha negyvenöt nap alatt nem találnak párt, egy általuk választott állattá változnak át. Az Egy szent szarvas meggyilkolása, amelyben egy pszichopata tinédzser terrorizál egy családot, egyszerre nagyon nyomasztó mégis a maga abszurd módján vicces. A Kedvenc a 18. századi brit arisztokraták világába vezet, ahol ketten versengenek az uralkodó, Anna királynő kegyeiért, csakhogy a film egy az egyben a szatirikus kifordítása minden kosztümös filmnek.
Lánthimosz legújabb alkotása, a Szegény párák tökéletesen beleillik ebbe a sorba. A film Alasdair Gray azonos című, 1992-ben megjelent regényét (magyar kiadása nincs), dolgozza fel, amely egy sajátságosan kicsavart Frankenstein-történet. Egy alternatív viktoriánus Londonban járunk, ahol Godwin Baxter (William Defoe) tulajdonképpen doktor Frankenstein és szörnye egy személyben: összefércelt torzalak, aki orvosként olyan sosemvolt állatokat kreál, mint a kutyakacsa. Élete fő műve egy nő feltámasztása, aki öngyilkosságot kísérelt meg, és leugrott egy hídról. Ez a hihetetlen bravúr azonban még egy okból különleges: az orvos a nő méhében lévő magzat agyát átülteti a felnőtt nő testébe. Ez egyszerre kísérlet és egy „gyermek” teremtése, akiről aztán apaként gondoskodhat.
Az agyament és szürreális alaphelyzet után a nőt, Bellát (Emma Stone) követi a film, aki ugyan testileg felnőtt, de a film kezdetén alig tud járni, beszélni, bepisil, majd rohamos gyorsasággal érni, fejlődni kezd, felfedezi a szexualitását, aztán megszökik egy élvhajhász ügyvéddel (Mark Ruffalo) felfedezni a világot. Jár Lisszabonban, Párizsban, Athénban – nem mintha számítana a "hol", mert egyik város sem hasonlít a valóságra –, és rácsodálkozik az élet árnyoldalaira, a szegénységre vagy éppen a prostitúcióra. A történet további elemeit vétek lenne elspoilerezni, legyen elég, hogy a Szegény párák egyszerre furcsa felnövés-történet és a civilizációnk kritikája. Azé a civilizációé, amely elnyomja természetes lényünket. De lehet értelmezni a filmet egyfajta feminista kiáltványként is, amelyben Bella végül lerázza a férj, az apa, a szerető és általában a férfiak ráaggatott béklyóit.
A témaválasztás és a történet szürrealitása mellett a Szegény párák egyszerre mélyen meghökkentő és elgondolkoztató, ugyanakkor a maga groteszk módján vicces. Különösen Tony McNamara forgatókönyvírót illeti elismerés, először Bella töredezett megnyilvánulásaiért, később pedig a meghökkentő párbeszédekért. Bella valójában egy gyerek, minden érdekli és mindent kimond, ami az eszébe jut, kicsit mintha egy „gyerekszáj” rovat megnyilvánulásait látnánk, amiben idővel a szexualitás lesz a központi téma. Ezek olyasmik, amit jólnevelt felnőtt maximum fejben gondol végig, kimondva pedig kínos-kényelmetlen, megbotránkoztató, de vicces és felszabadító. A színészi teljesítményre nem lehet nagyobb bókot mondani, mint hogy ebben a szürreális, eltúlzott, groteszk világban sem érezni semmi mesterkéltséget a három főszereplő alakításában. William Defoe kvalitásai felől sosem volt kétség, Mark Ruffalo kapcsán egyre egyértelműbb, hogy remek színész, ha nem ejti foglyul a Marvel-univerzum. A csúcs azonban Emma Stone, akit eddig láthattunk tinivigjátékban, szuperhősfilmben, musicalben, és most bebizonyította, hogy valóban bármilyen szerepet IS képes kiemelkedően és őszintén eljátszani. Nem hat paródiának akkor sem, amikor gyerekesen beszél, és drámaiságot tud adni egy-egy megszólalásának, amikor az kell. Egyértelműen Oscar-díjas alakítás.
A Szegény párák látványvilága és zenéje nem csak megerősíti, hanem további emeli a történet, a forgatókönyv és a színészi játék által megteremtett atmoszférát. A látványvilág alapoz a korai fekete-fehér Frankenstein-filmekre (az elején a Szegény párák is fekete-fehér), aztán jön Jean-Pierre Jeunet bizarr képi világa, némi Tim Burtonos beteges-szürrealitással, Láthimonsz kedvenc operatőri megoldásaival, a kukucskálással és a halszem optikával ötvözve. A végeredmény azonban nem katyvasz, hanem egy tudatosan stilizált – és miután Bella elindul világ körüli felfedezőútjára –, szándékosan túl színes, túl rikító, eltúlzott, és ebben a mivoltában gyönyörű képi világ. Ezt pedig csak fokozzák a részletek, a szürreál-steampunk kellékek, a díszletek, amelyekért Mihalek Zsuzsa magyar berendező nagyon is megérdemelten kapta meg az Amerikai Filmakadémiától az elismerést.
A Szegény párák röviden összefoglalva minden téren kiemelkedő, párját ritkító film, Lánthimosz talán eddigi legkiforrottabb (2009-ben kezdte a fejlesztését a projektnek) alkotása. Ugyanakkor egyértelműen nem való minden nézőnek. Abszolút indokolt a 18-as karika, és a film a felnőtt közönség egy részénél is minden bizonnyal kiveri a biztosítékot. Akinél nem, az viszont imádni fogja.
A film március 27-től a Disney+-on elérhető.
