„Sok helyen annak címkézik, de ez valójában nem sci-fi, hanem vannak benne westernhez, thrillerhez tartozó elemek is – e felvezetést követően kezdődött A lelőhely (az angol Prospect cím találóbb, mert egyszerre szól a reményről, a jó kilátásokról, illetve az egésznek a bizonytalansága). A 2018-ban készült alkotásnak már a keletkezési körülményei sem hétköznapiak. A készítői közösségi finanszírozással szereztek pénzt a történet első, rövidfilmes változatára, és amikor az megtetszett producereknek, akkor lehetővé vált, hogy elkészüljön az mozifilm – hozzá kell tennem, hogy így is elég minimál költségvetéssel.
Ahogy arra a magyarországi forgalmazó, a Pannonia Entertainment már a vetítés előtt jól rámutatott, A lelőhely leginkább a sci-fi és western zsánerelemeit ötvözi. Ez nem jelent semmi újat a nap alatt, elég arra gondolni, hogy a Star Treket 1966-ban úgy írták le, mint westernt az űrben. Zeek Earl és Christopher Caldwell (íróként és rendezőként is ők jegyzik a filmet) pontosan ugyanezt csinálta: fogott egy klasszikus western narratívát és áthelyezte egy bolygó távoli holdjára.
A történet kezdetén Apa és lánya egy űrállomásról csatlakozik le a landolóegységével, hogy a Zöldnek nevezett holdon megcsinálja a szerencséjét. Egyértelműen a távoli jövőben járunk, menetrendszerű járatok vannak, amelyekre az kisebb landolóegységek felcsatlakoznak, majd megfelelő helyen leválnak. A járművek nem a high-tech, csillivili űrhajók és az apa sem menő űrhajós, hanem egy szerencsétlen, gyógyszerfüggőséggel küszködő alak, aki egyre jobban csúszik lefelé, és egy nagy zsákmánytól reméli, hogy rendbe hozhatja az életét.
A filmben western és a sci-fi elemek jól elkülöníthetően kettéválnak. Az előbbi határozza meg a narratívát. Attól a pillanattól kezdve, hogy apa és lánya landol a holdon, a toposzok és események a vadnyugati aranyláz korát idézik fel. A hold a civilizáció peremvidéke, ahol nincs rend, nincs kultúra, nincsenek törvények. A túlélés vágya és a kapzsiság tartja a bolygón embereket. Néhány telepes vállalhatatlan körülmények között él, mellettük kincsvadászok és zsoldosok járják a bolygó erdejét a meggazdagodás reményében. A kincs, amit keresnek, nem élettelen dolog, hanem valami helyi élőlény szaporodásának része. A megszerzésének módja pont ezért kifejezetten hátborzongató: le kell vágni a „köldökzsinórt”, majd szikével hasítják fel az embriót, hogy hozzáférjenek a zsákmányhoz, ami valami drágakőféle.
A cselekmény gerincét az adja, hogy a lány, Cee kénytelen összefogni egy banditafélével, ha életben akar maradni és elhagyni a bolygót. Bár rengeteg külső nehézséggel kell megküzdeniük, a fókusz a két karakteren van: ahogy Cee és a férfi viszonya folyamatosan alakul és változik. A történet elég kiszámíthatóan görög előre, nincsenek benne nagy csavarok, és kifejezetten lassan, komótosan építkezik, de hála a jó színészi játéknak nem válik unalmassá. Pedro Pascal a Trónok harcából és más sorozatokból már ismerős, Sophia Thatcher új arc, aki jól hozza a kamaszlányt, a korosztály minden ellentmondásosságával.
A film látványvilágát és atmoszféráját a sci-fi elemei határozzák meg. A film kis költségvetésből készült, nem a látványos CGI megoldásoktól lesz jó – hálistennek egyre inkább érezhető a sci-fi zsánerén belül egy olyan vonal, hogy nem csak a látványvilággal akarják megvenni a nézőket – hanem a hihetetlenül erős atmoszférától. Ezt elsődlegesen a hold maga teremti meg. Világtól elzárt hely, jóformán teljesen erdő borítja, de legendákba illő, ősöregnek látszó fákkal, pszichedelikus cseppekkel és spórákkal. Az operatőr a fényekkel és színekkel való játékban kiemelkedő munkát végzett, sikerült nyomasztóvá tenni a helyet, még ha látszik is néhol a pénz hiánya. Az emberek felszerelése (szkafanderek, fegyverek) az űrhajókhoz hasonlóan kopottak, szedett-vedettek, ami kifejezetten illik az egésznek a világvége atmoszférához.
Összességében A lelőhely nem akarja megváltani a világot, esze ágában sincs valami hihetetlenül újszerűt mutatni, és pont azért, mert nem markol sokat, azt remekül tudja teljesíteni. Ha valaki nem vár nagy akciót, és kedveli a régivágású sci-fit, akkor A lelőhely az utóbbi évek egyik legjobb kisköltségvetésű sci-fije, ahol a pénzhiányból adódó apróságok fel sem tűnnek – maximum csak utólag – annyira beszippantja a nézőt az atmoszféra. Zeek Earlnek és Christopher Caldwellnek egyértelműen érzéke van az atmoszférateremtéshez, jó lenne látni, mire képesek, ha a büdzsé nem korlátozza az elképzeléseiket.
A kritika eredetileg az sfportal.hu-n jelent meg.
