Egy népszerűtlen tanár és egy problémás diák ottragad egy fiúiskolában a karácsonyi szünetben, és valahogy boldogulniuk kell egymással. Ebből a rövid összefoglalóból akár egy butuska ünnepi film is lehetne, de a Téli szünet a 2023-as év (Magyarországon csak idén február végén mutatták be) egyik legnagyobb sikere.
Alexander Payne amerikai filmrendező arról híres, hogy kevés kivétellel (mint a Kicsinyítés, ami nem is aratott nagy sikert) intelligens, mélyen emberi, néhol keserédes filmeket forgat, amelyek a szerzői és a műfaji film határán mozognak, mint a Kerülőutak, az Utódok vagy a Schmidt története. A Téli szünet tökéletesen beleillik ebbe a sorba. 1970-ben járunk, a Barton Akadémia nevű bentlakásos fiúiskolában szinte mindenki készült haza a téli szünetre, az ünnepekre. A kivétel Paul Hunham (Paul Giamatti) az ókori történelmet oktató tanár. Hunham messze nem a legnépszerűbb oktató az iskolában, a diákjai nem szeretik mert zsarnoki, cinikus, keserű és ez süt minden megszólalásából. Hivatalosan nem, de valójában büntetésből bízzák rá az iskolában maradó néhány diák felügyeletét, mivel nem engedte át egy ostoba diákját a vizsgán, csak azért, mert az apja fontos és pénzes ember. Kezdetben öt diák marad a nyakán, akik a zsarnokoskodó, zsémbes tanárral összezárva rémes szünet elé néznek: szigorú szabályokkal, kötelező napközbeni tornagyakorlatokkal. A sors azonban úgy hozza, hogy végül csak egyetlen fiú marad valóban az iskolában. Angus Tully (Dominic Sessa) problémás diák, akit már számos intézményből kirúgtak, így a katonai akadémia réme lebeg a feje felett, és enyhén szólva nem veszi jól, hogy az iskolában kell maradnia. Már a táskáját is összecsomagolta, amikor az anyja hívta, hogy az új férjével más programja van, amibe a fiú nem fér bele. Ennek a két karakternek, plusz a háborúban nemrég elesett fiát gyászoló színesbőrű szakácsnőnek, Mary Lambnek (Da'Vine Joy Randolph) kell valahogy boldogulni egymással hosszú két héten át.
Az alapötlet nem új és nem eredeti. Számos példát lehet hozni a felnőtté válásról, egy kiégett öregember és egy lázadó fiatal egymáshoz csiszolódásáról, amelynek megvannak a tipikus karakterei és történetelemei. Ráadásul a Téli szünetben a cselekmény nem túl sűrű, az idő legnagyobb részében a szereplők egyszerűen beszélgetnek.
Ahhoz, hogy mindebből Oscar-esélyes, rendkívüli alkotás legyen, három dologra volt szükség. Először is egy olyan forgatókönyvre, amely háromdimenzióssá, mélyen emberivé teszi a szereplőket és a történetet. Ehhez a forgatókönyvíró David Hemingson bevallása szerint a saját gyerekkorából és magánsulis élményeiből merített. A három elsőre teljesen különbözőnek tűnő karakterben közös, hogy más-más okból, de mélyen és zsigerileg magányosak, kérdés tudnak-e enyhíteni a másik magányán. A jól felépített alakok mellett a párbeszédek is fergetegesek, egyediek, különösen Hunham esetében, aki ókormániásként olyan kifejezésekkel, és monológokkal él, amely sokakból értetlen pislogást vált ki. A karakterek és a helyzetek remekül megtalálják az egyensúlyt, hogy egyszerre legyenek életszerűek, emberiek és keserédesek.
A kamaradráma-szerűen három szereplőre összpontosító forgatókönyv azonban nem működött volna, ha nem sikerül megtalálni a megfelelő színészeket. Paul Giamattival Alexander Payne rendező már dolgozott együtt a Kerülőutakban, ő napjaink egyik legjobb karakterszínésze, és úgy néz ki, végre ezzel a filmmel a megérdemelt filmes elismeréseket is megkapja. Ráadásul civilben sem hétköznapi figura, aki a legjobb férfi főszereplőnek járó Aranyglóbusz díjjal egy McDonaldsba ült be, lerakva a szobrot csak úgy a gyorsétterem asztalára. Az Angus Tully-t alakító Dominic Sessa elsőfilmes színész, akit a szereplőválogatók, amikor nem voltak elégedettek egyik jelölttel sem, az egyik olyan iskola színjátszói között találtak, ahol a filmet forgatni tervezték. Sessa annyira átütően játssza a sérült, dacos, de közben szeretetre vágyó fiatal felnőttet, hogy a tehetsége megdöbbentő, biztos, hogy hallani fogunk még róla. Ám mégsem őt jelölték a legjobb mellékszereplői Oscarra, hanem a filmben arányaiban kevesebbet szereplő, de ugyanakkor minden figyelmet magára vonzó Da'Vine Joy Randolph-ot. A gyászával küzdő, azzal magára maradó asszony szívbemarkoló figura, aki pontosan a visszafogottságában, apró gesztusokra alapozó alakításában hiteles.
Harmadszor: a Téli szünetben a 70-es évek nem csak a hátteret, a korszakot jelenti, hanem a képi világ is ennek a korszaknak a jellemzőit viseli, mind a színekben, mint a képminőségben, a vágások ritmusában. Azonban ez nem jelenti, hogy vizuálisan unalmas vagy divatjamúlt lenne, hanem hogy a történet és a látvány szépen összefonódik, erősíti egymást.
A kritikusok által dicsőített, de kifejezetten rétegfilmek és a széles tömegeket vonzó blockbusterek között hatalmas öröm ilyen emberi, őszinte, túlzások nélküli, minden értelemben profi mozit látni, mint a Téli szünet. Kár, hogy az öt megérdemelt Oscar jelölést csak egy kategóriában sikerült díjra váltania. Az azonban elmondható, hogy Da'Vine Joy Randolph megérdemelten kapta meg a legjobb mellékszereplőért járó aranyszobrocskát.
