Percival Everett amerikai író 2001-ben jelentette meg az Erasure című regényét, amelyben Thelonius Monk, az angol irodalom professzora a könyvkiadói rendszer előítéletességén kiakadva megírja a „fekete regényt”, amit elképzelése szerint mindenki vár tőle. Miközben ezt egy viccnek, görbe tükörnek szánja, a regény váratlanul hatalmas kritikai és közönségsiker lesz. Cord Jefferson, aki leginkább a Watchmen sorozatot jegyző forgatókönyvíróként ismert, úgy vélte, hogy a téma sok szempontból abszolút aktuális, így íróként és rendezőként nekilátott a megfilmesítésének.
Az Amerikai fikció sztorija nagyjából követi az eredeti regényt: Thelonius Monk kiégett egyetemi oktató és mellette egy nem igazán ismert vagy sikeresnek nevezhető, tehetséges kortárs regényíró. Amikor kényszerpihenőre küldik az egyetemről, és családi gondok garmadája zuhan rá, sőt legújabb regényére sorra mondanak nemet a kiadók, akkor aztán első mérgében megírja a My Pafology című művet, ami egy szatirikus, zanzásított összegzése annak, amit a közönség egy fekete szerző regényétől vár. Miután a kiadója rábeszéli a megjelentetésre, az álnéven boltokba kerülő mű hatalmas siker lesz, sőt a megfilmesítés jogáért rögtön bejelentkezik egy producer iszonyatosan sok pénzt kínálva. Muszájból Monk és a kiadója az álnév mögé kitalál egy fiktív szerző-karaktert: gettóban felnőtt, börtönből szökött, menekülőben lévő fegyenc, aki ezért nem jelenik meg személyesen sehol. Mindeközben Monk a saját magánéletével küszködik, a segítségre szoruló anyjával, a coming outoló öccsével és egy frissen alakuló párkapcsolattal.
Az eredmény az amerikai kultúra szatirikus képe, amelyben megjelennek az előítéletek, a képmutatás, a mindennapos klisék. Monk a regényét giccses szemétnek tartja, amibe szándékosan ömlesztve beletett mindent, aminek egy "fekete-regényben" lennie kell. És ezért a kéziratért olyan összeget kap, amiről itthon csak álmodni lehet. Nem is fogadná el, ha családi okból nem jönne jól a pénz. Eközben egy másik afroamerikai írónő azt mutatja meg, hogyan lehet behódolni, sőt profitálni ebből trendből. A kultúrában a faji kérdések megjelenésének másik arcaként Monkot meghívják zsűrizni egy irodalmi díjhoz, mert kell egy afroamerikai, hogy rendben legyen a kvóta. A háttérben megjelenő kiadók, producerek, kritikusok már talán túlzottan karikatúra/paródiaszerűek, de a film nem akar keményen odamondani, nem válik keserű keresztes-hadjárattá. Ehelyett okosan Monkra, az emberre összpontosít, aki hús-vér figura: küzd a családi helyzetével, a magánéletével, és regénye sikere után már a belső erkölcsi iránytűjével is.
Cord Jefferson forgatókönyve kiemelkedően szépen egyensúlyoz a humor, az érzelmesség és a komoly mondanivaló között. Ezt megerősítik a remek színészi alakítások. Jeffrey Wright bár rengeteg filmben játszott, nem sikerült igazán bedolgoznia magát az A-ligás sztárok közé. Ezen a mostani alakítás, és az ezért kapott Oscar-jelölés talán változtatni fog. A mellékszerepben a szintén díj-jelölt Sterling K. Brown Monk homoszexuális, szétcsúszó öccse szerepében talán még briliánsabb.
A rendezői koncepció nagyon okos: rafináltan használja az eredetiül szolgáló regényben eleve megtalálható meta-elbeszélésmódot. A My Pafology regényből, amit Monk ír, a film csak egy jelenetet mutat meg az elején. A gettó-helyzet megelevenedik a szobájában és újra alakul Monk elképzelése szerint, nagyon hasonlóan ahhoz, amit más, írás-témájú alkotásokban már láttunk. Ami ennél sokkal eredetibb, az a befejezés... de ennyi legyen is elég a spoilerből.
Hála a forgatókönyv okosságának, a tökéletes egyensúlyoknak és a színészeknek, az Amerikai fikció az év meglepetése, mert úgy is nagyszerű szórakozást jelent, hogy mi Magyarországon ezt a témát kívülről nézzük, maximum párhuzamokat tudunk találni. És miközben a Monk lázadásból írt My Pafology című regénye Irodalmi-díjra lesz jelölve – ami puszta irónia volt –, a valóságban Cord Jefferson Oscar-díjat kapott a forgatókönyvéért. Most mondja valaki, hogy a Filmakadémiának egyáltalán nincs humorérzéke.
