Denis Villeneuve Dűne feldolgozásának első részét 2021-ben hatalmas érdeklődés övezte, és ez csak fokozódott az egyszerűen csak Második résznek keresztelt folytatással. A nézők vagy ódákat zengenek róla, rajonganak és ájuldoznak, vagy mindenbe belekötnek, számon kérik, hogy a film nem elég hű az eredeti regényhez, nem olyan meg egyébként is.
A film körüli őrület valahol érthető. Frank Herbert Dűne-regényei monumentálisak, hosszú éveket ölelnek fel az egész ismert univerzumban, miközben vallásról, messiásról és más filozofikus kérdésekről beszélnek – azaz megfilmesíthetetlennek véli őket a köztudat. És valóban, a legtöbb korábban jelentkező rendezőnek meggyűlt a baja a sok szereplővel és szövevényes történettel, de az is igaz, hogy Denis Villeneuve nem a "legtöbb rendező". Belevágott ebbe a megfilmesíthetetlen projektbe, és megpróbált megoldásokat találni a nehézségekre.
Az első ilyen nehézség az, hogy a monumentális történetből mit és hogyan mutasson be. Villeneuve Dűne-filmjének első része leginkább alapozásról, világépítésről szólt, sok mindent feltárt az Arrakis bolygó különlegességéből, itt nem zajlottak nagy változtatások a könyvhöz képest, nem volt rá szükség. Ám a most bemutatott rész bonyolultabb építkezésű. Fontos leszögezni, hogy az új film rögtön a dolgok közepébe csap, erősen ajánlott megnézni az első részt előtte, vagy az ember csak kapkodja a fejét az első félórában és próbálja felvenni a fonalat.
A második rész a Paul Atreides (Timothée Chamalet) családja elleni támadás után kezdődik, amikor a fiatal férfi és az anyja csatlakozik a fremenekhez. A cselekmény azt követi végig, ahogy Paulból igazi fremen lesz, egy nő miatt a szíve is odaköti már, miközben felveszi a harcot az Arrakist kizsákmányoló, fő antagonista Harkonnenekkel – először gerillamódszerekkel, később már nyíltan is. Ezt a harcias, akciódús történetszálat végigkíséri a háttérben a kérdés, hogy Paul tényleg a messiás-e, vagy ez csupán a Bene Gessserit manipulatív húzása, illetőleg fontos felvetés, kell-e a fremeneknek kívülről jött megváltó. Bár még így is kimaradt az eredeti regényhez képest jó pár momentum, és így is sok a szereplő, azért érezhetően sok a történetszál a vetítés két óra negyvenöt percére. Ezzel együtt azonban Jon Spaihts forgatókönyvíró jó munkát végzett, ugyanis a történetben megvannak a katartikus és libabőrös pillanatok (ellentétben az első résszel), összességében a sztori nem esik szét, csak néha ugrál vagy nem érnek össze a szálak – legalábbis a regény alapos ismerete nélkül. Esetenként olyan érzést kelt emberben, hogy véletlenül kihagyott egy jelenetet/részt (tipikusan ilyen a „te nem tudsz túlélni a sivatagban” félmondat után nem sokkal Paul már nagy fremen harcos). Szerencsére Hans Zimmer zseniális zenéje összekötőanyagként funkcionál ott, ahol a történet ugrik egyet.
Hasonló a helyzet a karakterekkel, mint a történettel: rengeteg van belőlük. Aki olvasta a Dűnét, annak van kedvence, de teljességgel lehetetlen mindet beleszuszakolni egy filmbe – egyébként kettőbe is. Villeneuve már a bemutató előtti interjúkban említette, hogy nagyon szerepet szánt a Bene Gesserit rendnek, amely titokzatos és meghatározó erő a Dűne univerzumában. Ennek jegyében kerültek előtérbe olyan Bene Gesserit szereplők a második részben, mint Irulan hercegnő (Florence Pugh), a császár lánya vagy Margot Fenring (Léa Seydoux), mint Feyd-Rautha csábítója. Nem csak a szereplők számán, karakterükön és a közöttük történő egyensúlyozáson is érezhető Villeneuve keze nyoma. Az Dűne epikus történetének sajátossága, hogy sok esetben inkább hősöket látunk, mint embereket, de Villeneuve próbált árnyalni, nézőpontot, valami személyeset adni minden szereplőnek. Néha sikerült: Feyd-Rautha Harkonne (Austin Butler) izgalmasabb, mint a regényben, Jessica (Rebecca Ferguson) talán egy árnyalatnyival kevésbé irritáló, a fremen Stilgarhoz (Javier Bardem) pedig újszerű módon, felüdülést jelentő humoros pillanatok kapcsolódnak.
Abban, hogy a karakterek működjenek, tudjunk a főszereplőkkel menni, átérezni a sorsukat, a forgatókönyvön túl nagy szerep jut a színészeknek, és ezen a téren a Dűnére nem lehet panasz. Timothée Chalamet a generációjának egyik legjobb színésze, és képes megmutatni, hogy Paul Atreides emberi oldalát hogyan váltja fel a messiás szerep, amelynek nagy ára van. Körülötte az ismert színészek (és abból van bőven) a kisebb-nagyobb szerepekben mind remekül hozzák a kötelezőt, de egyszerűen nincs terük ennél többre. A karakterek megformálói közül ketten lógnak ki, egy pozitív és egy negatív irányban. A Harkonneneket általában sikerült jó eltalálni, hogy félelmetesek legyenek, ne röhejesen ripacsok (lásd Lynch film), de a szociopata Feyd-Rauthát alakító Austin Butler (aki az Elvis alakításáról a legismertebb) kopaszon, szemöldök nélkül kiemelkedően hátborzongató, a film néhány legemlékezetesebb jelenete hozzá fűződik. Ugyanakkor a IV. Shaddam császárt alakító Christopher Walken túlságosan halovány a szerepben.
Persze, fontosak a karakterek és a történet meg minden egyéb, de a Dűne: Második rész felé a legnagyobb elvárás akkor is a látványvilág. És miközben a történet döccen, a karaktereket lehet hiányolni, kritizálni, addig a látványvilágra egyetlen panaszos szót sem lehet tenni. Már az első részben elképesztő volt, milyen felvételeken keresztül jelenik meg az Arrakis sivataga, és ezt a másodikban bőven megfejelik. A néző szájtátva figyelheti az összecsapásokat a Harkonnenek katonáival/fűszerkitermelőivel vagy a féreglovaglást, hogy csak a két leglátványosabbat említsem, mindezt minimalista módon, inkább a színek, formák atmoszférateremtő erejével. Ez különösen szépen megmutatkozik a vörös-sárga sivatagi vs fekete-fehér Feyd-Rautha Harkonnen bárós jelenetek kontrasztjában. Az utóbbiak egészen más módon, de vizuálisan legalább annyira izgalmasak, mint a minden homokszemet életre keltő képek.
És hogy akkor mi a verdikt? A Dűne: Második rész egyértelműen sokkal jobb, élvezhetőbb, látványosabb, mint az első rész volt. Hogy tökéletes-e? Nem, de ez egy pillanatra sem fogja csökkenteni a film iránti lelkes rajongást. Az sem, hogy még mindig várhatják a nézők, reménykedve, kitartóan, a tökéletes Dűne filmet. Bár az utóbbi évek tendenciáit, és az összesen hat órás terjedelmet tekintve (ami még mindig kevés), inkább más sorozatban reménykednék.
