Egy már-már valószínűtlenül jóképű és jólöltözött kém, egy kevéssé hihető lövöldözés, majd egy teljesen eszement üldözés egy görög szigeten – ezekkel indul Matthew Vaughn Argylle: A szuperkém című legújabb filmje, amelynek első tíz percétől az ember csak kapkodja a fejét és próbálja eldönteni, hogy mit vegyen komolyan. Ám hamarosan kiderül, hogy mindez egy regény utolsó jelenete, amit közönség előtt olvas fel egy írónő, aki ránézésre se nem különleges, se nem valószínűtlen. Mi pedig rájövünk, hogy jobb, ha semmit nem is akarunk komolyan venni.
Matthew Vaughn már többször bebizonyította, hogy képes bevett zsánerekhez, témákhoz vagy toposzokhoz kreatívan nyúlni, és szívesen használja újszerűen a filmes eszközöket. A Ha/Ver máig az egyik legjobb önreflektív képregényfilm, amely csavart egyet a szuperhős-mozik bevett megoldásain. Az X-Men: Az Elsők vérfrissítést, új színészeket, új koncepciót hozott a halódó franchise-ba, amely utána főnixmadárként támadt fel. A Kingsman filmek a kémtörténeteket, a James Bond sztorik klasszikus elemeit forgatták fel rendkívül szórakoztató, parodisztikus, de cseppet sem erőltetett vagy sértő módon.
Vaughn a legújabb filmjében, az Argylle: A szuperkémben újra a kémek és kémtörténetek világát veszi alapul, a tőle megszokott módon nem is egy csavarral. A történet szerint Elly Conway (a csodálatos Bryce Dallas Howard) egy rendkívül sikeres kémregény sorozat írónője, amelynek főhőse egy Argylle nevű szuperkém. Argylle-t mintha a James Bond és más klasszikus kémtörténeteinek főszereplőiből gyúrták volna össze, annyira eltúlozva a külsőt, a ruházatot, az eleganciát, hogy az már görbe tükröt mutat a zsánernek. Az írónő, Elly pontosan az ellentétét képviseli a kémek világának: introvertált, komplexusokkal és szorongásokkal küzdő nő, aki a távol él az emberektől, és egyetlen társa van: egy macska. Egyszerre azonban minden felfordul: Elly épp a szüleihez tart vonattal (ugyanis többek között a repüléstől is fél), amikor egy bozontos, hippi külsejű fickó (az Oscar-díjas Sam Rockwell) lehuppan vele szemben az ülésre, és közli, hogy veszélyben az élete. A meghökkentő állítást alátámasztandó a kocsi teljes utasközönsége rájuk támad, vagyis Ellyre, akit a férfi próbál megvédeni.
Itt jön az első eszköz, amivel Matthew Vaughn ad egy fricskát a kémfilmes zsánernek: szándékosan játszik a valóság és a fikció síkjaival. Miközben a támadók a „valóságban” Elly életére törnek, az írónő fantáziájában a regényekből megszokott jelenetek pörögnek. A kettő pedig messze nem ugyanaz. Az elegáns és kifinomult, a tökéletes hajú és öltözékű, mindig higgadt és végtelenül cool Argylle (Henry Cavill tökéletes a szerepre) helyett az Ellie segítségére siető ügynök, Aidan Wilde néha szerencsétlen, cseppet sem elegáns, és főleg messze nem olyan jóképű, mint a képzeletbeli változata. Ez rendkívül szembeötlő, mivel Cavill és Rockwell váltakozva jelenik meg ugyanabban a verekedésben. Az írói fantázia és a „valóság” ilyenfajta szembenállása a film nagyjából feléig jelen van egyértelmű humorforrásként, aztán egy átkeretezéssel egészen más értelmet nyer. A fikció és valóság egymásra játszását egyébként a film marketingjében is használták: a valóságban is megjelent egy Argylle-regény a filmbeli fiktív írónő, Elly Conway neve alatt.
A támadásra a magyarázat kissé kacifántos: Elly kémtörténetei valós eseményeket vetítenek előre, ezért egy rejtély megoldását egy szuper titkos, gonosz kémszervezet tőle várja. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy meg kellene írnia, a legújabb regénye záró fejezetét, csak hogy épp azért indult a szüleihez, mert leblokkolt. A történet ezt követően az összes kémfilmes klisét felvonultatja: gonosz szervezet, titkos adatok, rejtőző CIA ügynök (Samuel L. Jackson fürdőzik a szerepben) árulás, üldözés, lövöldözés – mindez szigorúan olyan formában, hogy PG-13 besorolásba kerülhessen, a rendező ugyanis azt akarta, hogy a lánya is megnézhesse.
Jason Fuchs forgatókönyvíró, akinek a háta mögött csak néhány film van, képtelen teljesen felnőni Matthew Vaughn koncepciójához és őrültségéhez, így az Argylle-ben egymásra pakolt ötlet, önreflexió, játék és geghalmaz a végére kicsit szétesik, mert nincs mögötte az az erős forgatókönyv és vezérszál, ami összetartaná. Ráadásul, Fuchs mintha érezte volna, hogy valami nem klappol, így ezt ellensúlyozandó annyi a fordulat a sztoriban, amely három filmre elég lenne, a néző a végén azt sem tudja, mi van vagy ki kicsoda valójában. Bryan Cranstont mindenképpen érdemes ezen a ponton kiemelni, a nagy kavarásban az ő remek alakítása a horgony, hogy mégse vesszünk el teljesen.
A szétcsúszó sztorit a látványos és a valóságtól totál elrugaszkodott, rajzfilmes hatású csata-koreográfiák (ki korcsolyázott már olajfolton?) illetve a két főszereplő, Bryce Dallas Howard és Sam Rockwell egyébként következetesen remek, hiteles alakítása próbálja egyben tartani, de a bő kétórás játékidőre ez kevés. Még akkor is, ha azért külön jó pont jár, hogy Elly nem a nádszálvékony hollywoodi szépségideált szolgálja ki, és Aidan Wilde ügynök is mind korban, mind külsőben-karakterben messze áll a klisés szépfiú kategóriától.
Végeredményben az Argylle egy komolyan vehetetlen film, paródia, de már annak is a paródiája, bő két óra oldott hangulatú agyrém. Nem annyira forradalmi és újító, mint Vaughn néhány korábbi filmje, de minden hibájával és eltúlzottságával szerethető, csak a moziterem előtt kell hagyni az elvárásokat meg minden realitásérzékünket.
A filmet az UIP-Duna Film forgalmazza.
