Vajúdó nő menekül az utcán, zokog és üvölt, hogy nem akar a kórházban szülni, mert ott az anyák meghalnak, de a rendőrök erőszakkal bevonszolják... Ez nem valami figyelemfelkeltő kis színes egy bulvárlapból, hanem a Semmelweis Ignácról készült nagyjátékfilm nyitó jelenete. Semmelweisről annyit mindenki tud, hogy orvos volt és az anyák megmentője lett, és valóban korszakalkotó munkát végzett az aszepszis, konkrétan a gyermekágyi láz megelőzés terén. Egy nagy magyar, akinek kosztümös történelmi filmben lehet emléket állítani, ahogy tették ezt már korábban is, köztük Tóth Endre (később André de Toth) 1940-ben és Bán Frigyes 1952-ben. Ez a két film, és mellettük a mostani nagyon jól példázza azt, hogy mennyiféleképpen lehet történelmi-életrajzi filmet készíteni (különösen, ha mondjuk fejben idevesszük a nem magyar, de nagyon is aktuális Napóleon filmet.) és értelmezni, kontextusba helyezni. Tóth filmje az egyetemista évektől az őrületig mutatta be Semmelweis életét, szabadon kezelve a zsánereket és formákat, Bán filmje jóval konzervatívabb, realistább, amely a forradalmár karaktert állítja a középpontba.
Koltai Lajos (rendezőként a Sorstalanság és az Este című filmek juthatnak a nevéről eszünkbe) Semmelweis-filmje más: leginkább abban, hogy nem is törekszik a teljes élet bemutatására. (Annak ellenére, hogy Semmelweis halála Döblingben kifejezetten érdekes, Gárdos Péter és Geszti Péter készített is egy filmtervet, amely pont a tragikus végre fókuszált volna, kevésbé hőstörténetként mutatva be Semmelweis életét). A mostani Semmelweis-film azonban máshová helyezi a hangsúlyokat, és pár hónapot követ csupán végig az 1840-es évekbeli Bécsben, ahol Semmelweis (Vecsei H. Miklós) makacs, nehezen kezelhető, munkamániás, de kétségtelenül nagyon tehetséges kezdő orvos. A film voltaképpen egy nyomozás-narratíva, ahogy egy fiatal, elhivatott ember próbálja megfejteni, miért olyan rossz a kórházban az anyák halálozási aránya, miért sokkal jobbak ezek a számok a bábaképzőben. A megfejtést többé-kevésbé mindannyian tudjuk már kezdettől (megfelelő kézmosás!), de a nyomozás fordulatai, a hipotézisek, próbálkozások, kudarcok sora fenntartja az érdeklődést.
A filmben szabadon kezelik a történelmi részleteket, elmozdulva a kosztümös történelmi szerelmi dráma irányába is. A legfontosabb változtatás, hogy Koltai alkotásában Semmelweisnek a nyomozás során egy talpraesett osztrák nővér/ápolónő, Emma (Nagy Katica) a partnere, akivel szerelem is szövődik, bár ennek semmi történelmi alapja nincs. Ez a megoldás, és még pár apró filmen jól mutató részlet (Semmelweis mindig kissé csatakos külsejű, de jóképű férfivé változtatása) sűrítő, dramatizáló szándék (a barát Kolletschka sorsa) és egy antagonista/rivális, Ferdinand Kollár behozása a történetbe remek forgatókönyvírói húzás volt. Sajnos a forgatókönyvben az alapkoncepció működik, a részletek felé haladva viszont egyre több a döccenő. Semmelweis és Emma szerelme nincs felépítve, megalapozva és bár az első pillanattól lehet számítani rá, mégis meghökkentően hirtelen lesz szerelmes az orvos. Ennél még nagyobb gond az utolsó nagyjelenet és a befejezés, Semmelweis számonkérése a bizottság előtt, a megdicsőülése, aztán a döntés, hogy Budapestre inkább haza utazik Budapestre. Mindez nem következik szervesen az előzményekből, teátrális, eltúlzott és szájbarágós, amely agyoncsapja a helyzet drámaiságát vagy komolyságát. (A film vége egyébként szintén egy apró változtatás a valósághoz képest, amelyből napjainkra vonatkozó üzenetet is kihallható: valójában Semmelweis azért tért vissza Budapestre és kezdett a Rókus Kórházban dolgozni, mert megszűnt a bécsi állása Nem kifejezetten büszke nemzettudatból tért haza, ahogy ezt előkészítik az osztrák-magyar szembenállást hangsúlyozó jelenetek.)
A többnyire remek színészi játék sem tudja elkenni a forgatókönyvben a történet döccenéseit és hogy néha túlírtak a párbeszédek, a szereplők túlragozzák a nyilvánvalót. Ezzel együtt Vecsei H. József Semmelweisként többnyire átütő, csak néha túlságosan teátrális, Nagy Katica játéka pont hogy visszafogott, Elek Ferenc mindig jó, főleg, ha a szokásos karakterét kell hoznia, Semmelweis főbérlőjeként Györgyi Annához nagyon illik a szerepe, a klinikát vezető Klein doktort játszó Gálffi László pedig kifejezetten kiemelkedő (ezért feltűnő, hogyan küszködik még ő is az utolsó jelenetekkel). A fájó mozzanat azonban leginkább az, hogy az antagonistát játszó Ferdinand Kollárt nem sikerült sem igazán jól eltalálni, sem pedig Kovács Tamásnak életre kelteni. A szakmai rivalizálás mint motiváció kevésnek bizonyul egy ponton túl, hiányzik a karakterből valami, amitől Semmelweis méltó ellenfele tudna lenni, és ezt a színész sem tudja mögé tenni.
Figyelembe véve Koltai Lajos múltját, az egész filmen érezhető, hogy képekben és látványban gondolkozott: gyönyörű a díszlet és a kosztümök (a költségvetésen nem spóroltak), a kissé szépiaszínű operatőri munka és a fények régivágású, színházszerű érzetet keltenek, de technikai szempontból tökéletesek.
Egy történelmi filmben érdekes, hogy hogyan értelmezzük, azaz azon túl, hogy Semmelweis nagy orvos volt, és illik ismerni a nevét, mit mond még a ma emberének. Koltai filmjét nézve nehéz nem gondolni a mai egészségügy helyzetére, a kórházi fertőzésekre, miközben előkerül az ápolónők méltatlan helyzete is, akik semmik az orvosok szemében, leginkább potenciális szexpartnerek. Azonban a jelenkor kontextusától eltekintve is azt lehet mondani, hogy a Semmelweis minden hibájával együtt, és azzal, hogy voltaképpen semmi bátor vagy újító, modern dolog nincs benne, egy nézhető, sőt néhol kifejezetten élvezhető magyar történelmi film, amire már nagy szükség volt a sok kevéssé/egyáltalán nem sikerült alkotás után. A külföldi elismerés sem késik, a film már elhozta a Torontói EU filmfesztivál fődíját, amelyet a közönség szavazott meg.
