Bonaparte Napóleon, a korzikai tüzértiszt, aki meghódította fél Európát és francia császár lett, olyan történelmi alak, aki filmért kiált. Nem csoda hát, hogy eddig ötvennél több alkotás dolgozta fel az életét. A téma lenyűgözte még Stanley Kubrickot is, aki egyenesen úgy fogalmazott: „a napóleoni csaták olyan gyönyörűek, mint egy hatalmas, halálos balett, és filmre kívánkoznak" – bár Kubrick aztán költségvetési okból nem valósíthatta meg az elképzelését. Mindezek alapján nem meglepő, hogy a téma Ridley Scott figyelmét is felkeltette. Scott-tól sosem álltak távol az szandálos-kardos epikus történelmi filmek, elég a Gladiátorra vagy a Mennyei királyságra gondolnunk, és ő el tudta érni azt, amit Kubrick nem: elkészítette a filmjét Bonaparte Napóleonról.
Scott Napóleonja bizonyos szempontból standard történelmi-életrajzi film lett: több évtizedet felölelve a korzikai tüzértiszt felemelkedését és bukását követi nyomon, kezdve a francia forradalommal és Marie Antoinette kivégzésének (nem egészen történelmileg pontos) ábrázolásával, majd a császárrá koronázáson és a legfontosabb csatákon át egészen a száműzetésben, Szent Ilona szigetén bekövetkezett halálig. Bár az ívet, az összetartó habarcsot Napóleonnak az első feleségéhez írt levelei jelentik, film voltaképpen ugrál fontos pillanattól fontos pillanatig, amely kicsit megnehezíti, hogy a dramaturgiát koherensnek vagy folyamatszerűnek érezzük, ám még így is két és fél órás a játékidő. Mondjuk, ez még mindig sehol sincs Abel Gance 1927-ben készült öt és félórás filmjéhez képest, amely ráadásul csak az életút egy részét dolgozta fel.
Egy jelentős történelmi személyről készült életrajzi filmnél mindig az a kérdés, hogy az tud-e valami többet hozzátenni a témához, vagy csak mozgóképes formában felmondja azt, ami nagyjából minden középiskolás tankönyvben szerepel. Ridley Scottnál ez a „több” Napóleon karakterének sajátos megragadása és a vitathatatlanul grandiózus látványvilág.
Napóleon karaktere alapvetően megosztja a történészeket: a megalomániás zsarnoki törpétől (akiről egy komplexust is elneveztek) a zseniális katonai stratégáig terjed a skála. Ridley Scott a filmjében ügyesen az embert igyekszik megmutatni, így a magánélet meg a fényes karrier kettőssége révén sajátos karaktertanulmányt forgatott. Az köztudott, hogy a csatákban, csatatereken Napóleon (Joaquin Phoenix) életre kell és valódi stratégiai zseni (bár az önteltsége következményeire az oroszországi hadjáratnál a film csak utal), aki tüzértisztből francia császárrá tud válni, ugyanakkor a mama kisfia maradt, akinek valószínűleg túl sokszor mondták, hogy megérdemli a világot. Hiányzik belőle mindenféle kétely, ki is mondja: „Nem mardos a középszerűség kétsége”.
Miközben a csatatéren ez még előny is lehet, másik oldalon emberként Scott Napóleonja egy különc alak. A filmben Napóleon magánélete, személyisége a feleségével, Joséphine de Beauharnais-val (Vanessa Kirby) való kapcsolatán keresztül mutatkozik meg. Ez a Napóleon furcsa, néhol már-már szerencsétlen alak, akit a felesége felszarvaz, aki az elképzelhető legbénább szex-jelenetekben vesz részt, aki mai szóval élve kapcsolatfüggő, de a feleségével való se-veled-se-nélküled viszony legalábbis pszichológusért kiáltana. A szerencsétlensége néha olyan szintet ér el, hogy egyes jelenetek már-már paródiába hajlanak, kínos mosolygást váltva ki.
Ennek az emberi kettősségnek megjelenítése hatalmas színészi kihívás, de Joaquin Phoenixnél senki sem ért jobban a sérült, különc, mondjuk, hogy olyan excentrikus karakterek megformálásához, amilyen például Commodus császár vagy Joker voltak. Az első jelenetekben meglepő Napóleon szerepében (egyrészt az életkora miatt, másrészt zavaró aprósága a filmnek, hogy Napóleon ékes angolsággal beszél), de ahogy a kamera egyre többet időzik az arcán, a karakterábrázolás úgy eszi be magát a néző bőre alá. Phoenix valószínűleg díjesőre számíthat az alakításáért. Ridley Scott sajátos Napóleon-elképzeléséhez jobb színészt nem is választhatott volna, illetve másik oldalról nézve, Joaquin Phoenixtől nem is vár normális Napóleont a néző. Akárhogy is, ez teszi a filmet többé egy átlagos történelmi filmnél. Szerencsére a női főszereplő, Vanessa Kirby is fel tudott nőni a szerepének (történelmi és) dramaturgiai jelentőségéhez. A többi mellékszereplő elég jelentéktelen, jóformán csak biodíszletként szolgál, talán egyedül a lenézően lebiggyedő szájú Wellingtont megformáló Rupert Everett alakítása emlékezetes. Joaquin Phoenix, félig lehunyt szemű hallgatásával is uralja a jeleneteket, meg se kell szólaljon, még úgy is mindenkit elnyom – akárcsak hajdanán Napóleon.
Ridley Scott-tól alapvető elvárás, hogy a film megvalósítására ne legyen panasz, és nem is lehet. A Napóleon látványvilága és Dariusz Wolsky operatőri munkája hibátlan. A hadvezér összes fontosabb csatája megjelenik véres-füstős, szélesvásznú CGI változatban, statiszták seregeivel. Látjuk, ahogy az ágyúgolyó áthatol emberen és állaton, ahogy az austerlitzi csatában meghasad a jég a befagyott tavon és elnyeli az orosz sereget, ahogy Waterloo-nál egymásnak feszül a francia és az angol sereg, mindez lélegzetelállító részletességgel és igényességgel, mintha minden akciójelenet hatalmas, mozgó festmény lenne. A kosztümök gyönyörűek, a díszletek látványosak, bár a kísérő zene néha meghökkentő vagy parodisztikus hatást kelt. Azt pedig, hogy egy játékfilmben minden pontosan teljesen hű legyen a valósághoz és a történelemhez, nem tartom igazságosnak számonkérni. Ha meg maximálisan arra törekedne, akkor meg az lenne a baj, hogy pusztán illusztrált történelemlecke... 
Ridley Scott Napóleonja teljes értékű, professzionálisan elkészített életrajzi film és háborús eposz egy hidegrázós Napóleonnal, mégis valami nehezen megfogható hiányérzetet hagy maga után. Talán mert pont a legérdekesebb, legkülönösebb szilánkjai Napóleon karakterének nem lettek kifejtve a fontos események közötti ugrálásban. Scott már tervezi, hogy tőle nem szokatlan módon kiad egy négyórás rendezői változatot is, amely az ülőgumóknak semmiképp sem jó hír, de valószínűleg izgalmasan ki fog kerekíteni néhány (a moziból hiányzó) dolgot.
