Egy középkorú férfi egyedül mászkál a norvég hegyekben, talpig bőrökben, vikingnek öltözve, íjjal és baltával a kezében. Martin (Rasmus Bjerg) tíz nappal korábban kivonult a társadalomból, sátrat vert a hegyen, azzal, hogy maga szerzi meg az élelmét és élvezi, hogy egyedül van. A vadember című filmben azonban ez a magányos farkasként való élet nem egészen úgy alakul, ahogy gondolta. Nem csak azért, mert megéhezik, és a film első perceiben gyakorlatilag kirabolja egy benzinkút szendvics és sörkészletét, megfejelve némi cigarettával, hanem mert az erdőben belebotlik egy autóbalesetet szenvedett hasisdílerbe, Musába (Zaki Youssef). A film hátralévő részében a különös páros együtt indul útnak, és közben különféle kalandokba keverednek. A rrendőrök, az idős Øyvind (Bjørn Sundquist) vezetésével a nyomukban vannak, és bűnözők is vadásznak rájuk, a vikingek pedig már nem azok, aminek látszanak.
A vadember egy Coen-féle caper-sztori. Megvannak benne a thriller-szerű dramaturgiai elemek, csúcs- és fordulópontok, amelyek efféle „két egymás mellé sodródó idegen együtt menekül” jellegű történetben megtalálhatóak, de ezen felül minden elem szokatlan, szürreálisba hajló, bizarr és még lehetne fokozni a jelzőket. Ezek a mozzanatok talán kissé széttartóak, mert bár a központi szál a menekülés, közben megismerünk más, lazán kapcsolódó szereplőket, helyzeteket. A vadember varázsához így hozzá tartozik, hogy néha ugyanúgy tévelyeg a történet, ahogy a két főszereplő a hegyekben.
A vadember dán-norvég koprodukció, a rendező- és társ-forgatókönyvíró Thomas Daneskov, a színészek dánok, a helyszín azonban Norvégia. A thriller-narratíva mellett a film a különc karakterek révén nem nélkülözi a humort sem, annak egy sajátosan skandináv formáját. Az ember a végén már nem tudja, sírjon, háborogjon vagy fennhangon nevessen, a szürreális helyzetek ugyanis egyszerre tragikusak és komikusak. A főszereplő Martint játszó Rasmus Bjerg zseniális választás, mert egyszerre szerethető, bosszantó és szánalmat keltő.
A tragikomikus történet magában is rendkívül szórakoztató, azonban mögötte egy második, mélyebb rétegként meghúzódik az életközépi válság, azon belül is a férfiasság válságának problémája. Ahogy halad a film, a néző egyre többet tud meg Martinról: középkorú házas férfi, kétgyermekes apa, aki a háta mögött hagyta a modern életét, miközben a feleségének, Anne-nek (Sofie Gråbøl) csak annyit mondott, hogy tréningre utazik. Martin úgy érzi, értelmetlen az élete, unalmas az irodai munka, ki akar vonulni a társadalomból – bár a kényelemről azért nem szívesen mond le, a mobilja például nála van. Felmerül a kérdés, hogy mi hiányzik az életéből, miért nem találja a helyét a társadalomban? Musa esetében bevándorlóként és bűnözőként egyértelmű, hogy a periférián él, de Martin elmondja, hogy szép háza van, csodás felesége és két lánya. Akkor mi a gond? Martin azt magyarázza, az ősférfi harmincezer éve egyedül vadászott, és ezért jobb neki magában az erdőben, de ez a reálisan kivitelezhetetlen. Akkor hol és hogy keresse egy férfi a helyét a 21. századi életben?
Az életközépi válsággal és a férfiassággal való küszködésről csak az észak-európaiak tudnak egy ennyire önreflektív, őszinte, komoly, komolytalan, szomorú, humoros, vagyis egyszerűen emberi filmet készíteni. Itt kell megemlíteni A vadember csodálatos fényképezését, a norvég erdők és hegyek egyrészt lélegzetelállítóan szépek, másrészt a táj vadregényessége összekapcsolódik a férfiassággal, a megküzdéssel, a szabadsággal.
