Delia Owens Ahol a folyami rákok énekelnek című regénye a 2018-as év sikerregénye volt, amelyet milliók olvastak, így nem csoda, hogy a megfilmesítése sem váratott sokáig magára. Reese Witherspoon, aki nem csak egy produkciós cég vezetője, hanem egy könyvklubot is működtet, csapott le az adaptációs jogokra. A hajdani Doktor Szöszi gyakran karol fel női témájú, női sorsokat megmutató könyveket és filmeket, amelyek sorába az Ahol a folyami rákok énekelnek tökéletesen beleillik.
A történet főhőse egy fiatal lány, Kya (Daisy Edgar-Jones), aki magára marad egy észak-karolinai lápvidéken álló házban, miután az édesanyja, a testvére és végül az agresszív, alkoholista apja is ott hagyja. Kya hamar megtanul önerőből boldogulni, nem kér és vár segítséget, a közeli kisvárosban csak úgy emlegetik, a „Lápi lány”. Rousseau boldog lenne Kya láttán, aki iskola és civilizáció nélkül, a természetben, a láp gyermekekeként nem csak felnő, hanem író, rajzoló zoológus lesz, és közben még szerelembe is esik. Amikor azonban egy helyi fiút holtan találnak a mocsárban, a gyanúsított nem is lehetne más, mint az örök kívülálló lápi lány.
Delia Owens regénye egyszerre felnövekvés-történet, és romantikus melodráma, amely rendelkezik némi krimi szállal is – ám egyértelműen romantikus szál a leghangsúlyosabb. A könyvben a klisés, néha szentimentális eseményeket a töredezett elbeszélésmód, az epizodikus, kisebb-nagyobb időbeli ugrásokkal operáló szerkezet ellensúlyozza. A feldolgozásnál a másodikfilmes Olivia Newman azonban nem tudott (nem volt bátorsága?) mit kezdeni a felmerülő problémákkal, és a biztonsági megoldások eredménye egy unalmas adaptáció lett. A történetet mintha kilúgozták, majd vízfestékkel, újrafestették volna. Szép-szép a film, de lélektelen-érdektelen.
Ez a filmben három szinten is érzékelhető. A forgatókönyv nagyon erősen támaszkodik az eredeti regényszövegre, a forgatókönyvíró Lucy Alibar hosszú részeket emelt át az eredetiből, a narrációba és a párbeszédekbe egyaránt. Az eredeti regényben is fájóan gyakoriak az életszerűtlen, felületes vagy egyértelműen az olvasónak szóló párbeszédek, de filmen nézve még zavaróbbak, elidegenítőek. Ennél még sokkal rosszabb alkotói döntés volt, hogy Kya végignarrálja a filmet. A narráció mindent kimond, mindent megmagyaráz, szájbarág, esélyt sem ad a nézőnek, hogy végigigondoljon és magától értelmezzen bármit is a történetből. Pedig egyébként lenne min elgondolkozni. Egyfelől adott egy lány, akit a természet, a magány bizalmatlanná, ugyanakkor igazi túlélővé tett. Kérdés, hogy lehet-e, és főleg kell-e bekapcsolódni a társadalomba, civilizációba, vagy valóban le lehet élni egy boldog és teljes életet „lápi lány”-ként. Emellett a regény központi gondolatként párhuzamba állítja az emberi viselkedést és a természet működését, például abban, ahogy Kya azt keresi, milyen állat hagyja el a kölykeit, mivel meg szeretné érteni az anyja viselkedését. A filmben ebből egy-egy mondat marad (általában a narrátor szájába adva), facebook-post bölcsességgé szűrve.
A történethez és a párbeszédekhez hasonlóan a karakterek is le vannak egyszerűsítve. Kya változása, fejlődése szaggatott, következetlen, igazából kimerül a két fiúval való viszonyában, az íróvá válása (mondjuk az a könyvben is) elég hihetetlen. Daisy Edgar-Jones, aki a Normális emberekkel már megmutatta, hogy milyen jó színésznő, kevés ahhoz, hogy valóban hitelessé tegye a főszereplő karakterét. Mentségére legyen mondva, hogy a narráció, vagy egy rossz vágás azokat a jeleneteket is agyoncsapja, amikor az alakítása, az ártatlansága átjön a vásznon. A mellékszereplők, a Kya életében megjelenő férfialakok szimplán egydimenziósak, egyrészt az agresszor apa, másrészt-harmadrészt a jófiú és a rosszfiú, pedig át lehetett volna emelni a regényből a hátterüket (háborús emlékek, családi körülmények stb.).
Az Ahol a folyami rákok énekelnek szép, de semmilyensége a legjobban a látványvilágban, az operatőri munkában érhető tetten. Polly Morgan egyfelől gyönyörű munkát végzett, a felvételeken a lápvidék olyan szép, mint egy képeslap vagy festmény, de egyben el is veszti a funkcióját. A regényben és a történet szerint a láp maga is egy szereplő, élő, lélegző valami, Kya családja, társa, barátja, ellensége, nem csak egy díszlet, ami egzotikusabbá teszi a történetet.
A legtalálóbb összefoglalója ennek a kilúgozottságnak egy amerikai kritikustól származik, amely szerint az Ahol a folyami rákok énekelnek film olyan, mintha egy Tennessee Williams drámát Nicholas Sparks írt volna újra a Halmark csatornának. Szép, érzelmes-érzelgős, és totálisan felejthető, akkor már inkább a könyvet érdemes elolvasni.
