Vannak filmek, amelyeket körbe lehet írni ismert témákkal és fogalmakkal, ugyanakkor mégsem hasonlíthatóak semmihez, amit eddig készítettek. Dan Kwan és Daniel Scheinert, avagy ahogy a rendezőpárt emlegetik: a "Daniels" Minden, mindenhol, mindenkor című alkotása egyértelműen ebbe a kategóriába tartozik. A multiverzumban rejlő lehetőségek kihasználására főleg a képregényfilmek tettek kísérletet az utóbbi időben (Pókember: Irány a Pókverzum!, Doktor Strange az őrület multiverzumában), és ennek a "Danielek" egy szélsőségekig kifeszített, abszurd, újszerű, kiszámíthatatlan változatát tették le az asztalra. A rendezőpáros előző filmje, Az ember, aki mindent tudott (2016) már részben előrevetítette, mire lehet számítani tőlük: kreatív, agyament, néhol már öncélú ökörködésre, amely mögött ugyanakkor mély és alapvető emberi vágyak, érzések húzódnak meg. A Minden, mindenhol, mindenkorral ezt emelték egy még magasabb szintre.
Evelyn (Michelle Yeoh) egy mosodát üzemeltet az Egyesült Államokban. Az élete nem igazán sikeres, örök küzdelmet folytat az adóhatóságokkal, próbál az apjának megfelelni, miközben a férje a válást tervezgeti, a lánya pedig teljesen kivan. A Danielsek ebből az alaphelyzetből nem egy hiperrealista drámát készítettek, ugyanis egy adóhivatalba tett látogatás során kiderül, hogy Evelynnek szembe kell szállnia egy, a multiverzumban mindenhol megjelenő gonosszal, vagy mindennek vége. Ezen a ponton a néző egy eszelős hullámvasútra száll fel.
A multiverzumok annyira szürreálisak, hogy csak kapkodjuk a fejünket. A logika szerint ezek mind Evelyn életének alternatív változatai, ahol lehet filmsztár vagy harcművész, de akadnak egészen agyament verziók is. Létezik a virsliujjú emberek világa, a L’ecsó című film után szabadon előkerül egy mosómedveszakács, vannak klasszikus ázsiai kungfu-filmeket idéző részek és még a végtelenségig lehetne sorolni. Ezt kreativitás-cunamit nehéz befogadni, mert bármikor jöhet valami meghökkentő, sokkoló, kizökkentő, és az érzelmek teljes skálája előkerül, akár egymást követő jelenetekben. Az, hogy mindez nem esik szét és válik abszolút öncélúvá a film felénél, egyértelműen a színészi alakítás(ok)nak köszönhető. Michelle Yeoh színészi kvalitásai eddig sem voltak vitathatóak, de ebben az esetben lenyűgöző, hogyan képes mindezt összetartani, az összes helyzetet a (körülményekhez) mérten hihetővé, átérezhetővé tenni. Ebben méltó partnere Jamie Lee Curtis, az unott arcú adóügyintéző és variációi, de az Evelyn férjét játszó Ke Huy Quan is képes az átalakulásra a lökött, teszetosza férfiból akcióhőssé.
A film értékét fokozza, hogy a mindemögött a kavalkád mögött meghúzódó emberi, egzisztenciális kérdések abszolút aktuálisak. Evelyn és családja életére jellemző a bizonytalanság, az útkeresés, a megfelelési kényszer, és egyfajta örök elégedetlenség, hogy másként mennyivel jobban is alakulhatott volna az élet. Az alternatív világok végtelen sora nem csak lehetőségeket teremt, hanem rámutat, hogy a mindent-egyszerre-akarás korunk betegsége és nem vezet sehová. A tanulság megfogadandó: tudni kell, mi az igazán fontos, és azt szem előtt tartva nem kapkodni minden után.
A Minden, mindenhol mindenkor az értékei ellenére vélhetőleg sok nézőnél ki fogja csapni a biztosítékot. Felrúg minden megszokott szabályt, amit manapság egy moziba kerülő filmtől várunk. Néha egyértelműen túl sok: mire valamit felfogna a néző, már jön az újabb világ, poén, stílus, mindez az az egyébként is hosszú, 135 perces játékidő alatt. Aki viszont értékelni tudja az eredetiséget, a kreativitás áradását, és hagyja, hogy elragadja a hullámvasút, annak az év egyik legemlékezetesebb alkotása lehet.
