Kenneth Branagh idén a legjobb eredeti forgatókönyvnek járó Oscar-díjjal jutalmazott, önéletrajzi ihletésű filmje, a Belfast mellett előállt egy tőle megszokott adaptációval is. A 2017-ben készült Gyilkosság az Orient expresszen mérsékelt sikere után most egy újabb Agatha Christie regényhez nyúlt, hogy sztárokat felvonultatva ültesse mozivászonra.
A Halál a Níluson a brit krimiszerző egyik legnépszerűbb regénye, amelyből már több feldolgozás készült. Színpadra maga Christie adaptálta, míg a leginkább ismert mozgóképes változata a David Suchet főszereplésével készült tévéfilm 2004-ből. Egy ilyen, viszonylag sokszor előkerülő és már megfilmesített történet esetében két kérdés merül fel: önmagában nézve a film milyen, illetve, hogy tud-e/akar-e újat mondani, képes-e valamit hozzátenni a kánonhoz.
A két kérdésre külön-külön kell választ keresnünk. A Halál a Níluson cselekménye nagyjából követi Agatha Christie regényét: Hercule Poirot, a zseniális detektív éppen a jól megérdemelt pihenését tölti Egyiptomban, amikor is belekeveredik egy szerelmi drámába. Simon Doyle (Armie Hammer) és Linnet (Gal Gadot) összeházasodtak és nászútra indulnak a Níluson egy luxusgőzhajón, azonban a férfi előző barátnője, a mániákus Jaqueline de Bellefort a nyomukba ered. Fenyegető jelenléte egészen addig csak egy féltékeny nő kisded bosszújának tűnik, amíg Linnet-t holtan nem találják a kabinjában. Hercule Poirot-nak egy olyan helyzetben kell tehát megmozgatnia szürke agysejtjeit, amely minden detektív álma és rémálma: a gyilkost szűk körben kell keresni, biztosan hajón lévők közül került ki, de szinte minden jelenlévőnek lenne indítéka... A történet lassan bontakozik ki, ahogy Agatha Christie-nél általában, a gyilkosság csak viszonylag későn, majdnem a film felénél történik meg és a tettes személye már jóval a befejezés előtt kitalálható – és nem csak annak, aki jól emlékszik a regény fordulataira.
A forgatókönyvet jegyző Michael Green a karakterekkel szabadabban bánik, mint a történettel, összevonja őket vagy felcseréli a hátterüket, sőt, újakat is bevezet. Ez sok esetben a film előnyére válik, hiszen alapvetően egy karakterközpontú melodrámáról van szó, a középpontjában egy szerelemmel és szenvedélyből elkövetett tettekkel. Ahogy az a Poirot-történetekben általában lenni szokott, mindenki titkol valamit, és mindennek a szerelemhez, a féltékenységhez, vagy sértett érzésekhez van köze. A történet szerint egy, a Níluson úszó Petri-csészében van összezárva sok különböző karakterű és hátterű alak, és a néző kíváncsian várja, ebből mi sül ki. A feszültség megvan, és ezen még az sem ront, hogy forgatókönyvíró becsempészett pár (kötelezően?) aktuális kérdést, mint például egy csipetnyi rasszizmus vagy homoszexualitás.
A sok szereplőnek azonban van egy hátulütője is: nem kapnak valódi karaktert, hanem afféle egy-mondattal-leírható alakok lesznek. Ráadásul a színészek közül nem mindenkinek sikerült a figurákat élettel megtölteni. A főszerepben Gal Gadot még mindig inkább szép, mint tehetséges. Hozzá képest ragyogó a féltékeny riválist játszó Emma Mackey, vagy a nők közül a legizgalmasabb karakter, Sophie Okonedo megformálta blues énekesnő. A férfiaknál hasonló a helyzet, a hősszerelmest játszó Armie Hammer színtelen (mondjuk, őt a szerep legalább megmenti a szexuális zaklató-kannibalizmus botránya után), Tom Bateman pedig kedves és kész. Ilyen halovány alakítások között Kenneth Branagh nyilván brillírozik Poirot-ként, olyannyira, hogy befurakodik a néző agyába az a gonosz kis gondolat, miszerint a színészválasztással kicsit ez is volt a cél.
A színészi játékról beszélve ugyanakkor nem lehet elmenni szó nélkül amellett, hogy a Halál a Níluson szándékoltan milyen teátrális. Kenneth Branagh Shakespeare-műveket feldolgozó, színpadi ember, ami látszik a film minden képkockáján, a beállításokon, a párbeszédeken. Ez magában se nem pozitívum, se nem negatívum, csak tény, a színpadiasság azonban érdekes ötvözetet alkot azzal, hogy a film látványvilága mennyire nagyszabású. A CGI nem hibátlan, de megkapjuk a piramist, a kék eget, a sárgás homokot, a szűrők használatától még a napsütést és a hőséget is érezni. A kettő együtt néhol szépen működik, néhol viszont mesterkéltnek, túlzásnak, giccsesnek hat. Hogy melyikből van több, az a néző egyéni érzékenységétől függ. Végeredményben a Halál a Níluson egy néhol ellaposodó és kicsit teátrális, de mégiscsak igényesen elkészített krimibe oltott melodráma. Marad a második kérdés, hogy tud-e, akar-e ennél több lenni.
Kenneth Branagh munkásságára jellemző, hogy egyszerre van jelen benne a hű adaptáció és a kreatív játék az eredetivel, elég mondjuk a két év különbséggel készült Hamletre és a Hamlet, vagy amit akartokra gondolni. A Halála a Níluson esetében Branagh hozzá mer nyúlni a karakterhez, amelynek jelképes eleme a bajusz. A bajusz, amely a Gyilkosság az Orient expresszen bemutatója után élcelődések tárgya volt. Ezek után gesztusértékű, hogy a Halál a Níluson kezdő jelenében nem csak magyarázatot kapunk a különös arcszőrzetre, hanem egy drámai múlt is feltárul. Ebből is látszik, hogy ez a Poirot nem a David Suchet-féle karikatúraszerű alak, hanem drámaibb és komorabb, és emellett vannak jelen az ADHD jellegű tünetek.
Az adaptáció lényege, hogy akár valami teljesen újat is ki lehet hozni egy már unalomig ismert dologból, és az utóbbi tíz évben krimifronton láttunk már modern Sherlockot, női Watsont, és ez így van jól. A gond inkább az, hogy a Poirot leporolására, másként ábrázolására tett részletek mellékesek maradnak a teátrális melodráma jelenetei közt, mintha azért Branagh mégsem merné igazán felforgatni a kánont. Enélkül Halál a Níluson nem több, mint egy jól sikerült felelet: a diák készült, vigyázzban áll, érthetően artikulál, de csak felmondja a leckét.
