A fogyatékkal élők élete sok filmest megihletett már. Különösen érzékeny és érzékletes alkotások készültek a siketség témájában az elmúlt évtizedekben, mint például a 2000-ben készült The Sound and the Fury – Hang és düh. Ezek sorába áll be idén a legjobb film Oscar-díjával jutalmazott CODA is, amely esetben rövidítés megadja a történet magvát: siket szülők gyermeke (Child of Deaf Adults).
Ruby Rossi (Emilia Jones) az egyetlen halló tagja a családjának, szülei és a bátyja is siketek, ezért gyermekkorától kezdve ő segíti a többieket a mindennapokban. A helyzetét nem könnyíti meg, hogy a család halászik, és ő hajnalban kel, hogy segíteni tudjon, majd onnan esik be az iskolába. Mindezt figyelembe véve nem meglepő, hogy az iskolában kívülálló, és a társai szekálják is. Amikor azonban jelentkezik a kórusba, minden megváltozik. Kiderül, hogy a sorsnak van humorérzéke, mert a siket szülők lányának csodás hangja és istenadta tehetsége van az énekléshez. A jószívű és segítőkész zenetanár arra biztatja, tanuljon tovább, menjen zenei iskolába, még a felvételire is segít felkészülni, csakhogy persze ez nem ilyen egyszerű. A szülők eleve a sors iróniájának tekintik, hogy a lányukat a zene érdekli, „ha vakok lennénk, festeni akarnál?” vágják a lány fejéhez a kérdést. Ilyen körülmények között, Ruby még csak-csak leválna a családjáról, hogy a saját életét élje, de vajon a család is le tud válni róla, aki a kapcsolatot jelenti a hallók világával?
A CODA alapvetően egy 2014-ben készült francia film, A Bélier család amerikai remake-je. A stáblista alapján az eredeti film producere maga ajánlotta ki a történetet az Egyesült Államokba, ahol a független filmes rendező, Sian Heder csapott le rá. A két film között a különbségek a történetben, hangulatban, humorban elenyészőek, a legjelentősebb változás, hogy Heder jobban előtérbe helyezte a család küzdelmeit halászként, és ezzel a társadalmi kérdéseket.
Ruby Rossi sztorija alapvetően egy sablonos és kiszámítható felnövéstörténet, amelynek a befejezése teljességgel kiszámítható, mégis működik és megmozgatja az érzelmeket. Ennek a magyarázata a családot jelentő karakterekben és helyzetekben rejlő, bájos, egy pillanatra sem bántó humorban rejlik. Az egymáshoz szexuálisan őrülten vonzódó apuka és anyuka, illetve a fiatal férfihoz illő dolgokra, csajozásra, kocsmában „beszélgetésre” vágyó báty minden, csak nem normális. Azonban ahogy Ruby barátja kimondja: valahol ez a család tökéletes, mindenki kicsit őrült, de szeretik egymást és összetartanak.
A siketek és a hallók világa közötti elcsúszásokban rejlő humor tényleg vicces (melyik tizenéves akarná a nemi beteggondozóban fordítani apu és anyu viszkető testrészeiről szóló beszámolóját?), és szerencsére nem sütik el olyan sokszor, hogy elcsépelté váljon. A Ruby-t és családtagokat játszó színészek, Marlee Matlin, Troy Kotsur és Daniel Durant pedig egytől egyig a lehető legnagyobb elismerést érdemlik. Döbbenetes nézni, hogy milyen kifejező lehet egy arc, hogy lehet jelnyelven is hadarni, hát még milyen változatosan káromkodni. Az amerikai remake-t egyértelműen az eredeti fölé emeli, hogy a siket családtagokat játszó színészek a valóságban is hallássérültek, ami megsokszorozza az alakításuk, és így az egész film hitelességét. Mellettük a Ruby első szerelmét alakító Ferdia Walsh-Peelo színtelen, a zenetanárt játszó Eugenio Derbez szinte ripacsnak tűnik, de a színészi munka összességében így is átlag feletti.
A sablontörténet, a humor és emberség elegye mögött a CODA el is gondolkoztat: milyen korábban végig sem gondolt helyzetekben jelent gondot a siketség? Vagy hogy a siket családot rekesztik-e ki a hallók, vagy ők rekesztik ki saját magukat, mert kényelmesebb? Hogy a siket családban felnövő lány könnyebben fejezi ki magát jelnyelven és zenével, mint szavakkal?
Összességében a CODA nem nyújt semmi újat, de igazi bájos családi film, ahol a felnőtté válás, leválás mindenkinek előnyére válik, nincsenek benne igazán negatív szereplők, és a tervek, álmok beteljesülhetnek. Nagy szükség van az ilyen filmekre, az is remek, hogy az Amerikai Filmakadémia ezúttal nem egy sötét-komor drámai alkotást értékelt a legjobb filmnek járó szoborral. Azt már csak zárójelben a végére jegyezném meg, hogy mit árul el a tengeren túli filmgyártásról, ha az év legjobbnak választott filmje (lett légyen bármilyen bájos) egy európai alkotás remake-je?
