Edgar Wright neve közel húsz éve garancia arra, hogy valami nem hétköznapi, de a furcsaságában, hangulatában lenyűgöző ésvagy szórakoztató filmet kapunk. A Haláli hullák hajnala (2004), a Scott Pilgrim a világ ellen (2010), a Világvége (2013) vagy a Nyomd, bébi, nyomd! (2017) után Wright 2021-ben egy horror-misztikus pszichothrillert tett le az asztalra. Az Utolsó éjszaka a Sohóban egyrészt magán viseli a rendező kézjegyét, másrészt igyekszik valami más, több lenni.
Eloise (Thomasin McKenzie) egy tizennyolc éves lány, akit felvesznek egy londoni egyetemre divattervezést tanulni, ezért a nagyvárosba költözik. Már maga London is sok/sokkoló tud lenni, arról nem is beszélve, hogy Eloise (a barátainak csak Ellie) nem hétköznapi lány. A nagymamája nevelte fel, mert az édesanyja mentálisan labilis volt és öngyilkos lett, s részben ennek következményeként Ellie a múltba menekül, rajong az idillit, a nagymamája korszakát jelentő 60-as évekért. Ilyen jellegű múltba vágyódást már láttunk például Woody Allen Éjfélkor Párizsban című filmjében, és nem nagy titok, hogy egy-egy korszak sosem olyan ragyogó, mint amennyire a nosztalgikus visszaemlékezésekből kitűnik. Akárhogy is, a naiv, a koránál jóval fiatalabbnak tűnő Ellie nem találja a helyét az iskolatársai közt, kinevetik és kiközösítik, a kollégiumban sem sokáig bírja, ezért egy bérelt emeleti kisszobába menekül. Az Utolsó éjszaka a Sohóban remek felütése azonnal beszippantja a nézőt, aki ez alapján annak ellenére más filmet vár, hogy tudja, egy thriller-horrorra váltott jegyet.
A horror elemei fokozatosan szivárognak be a filmbe. Eloise álmodozik (látomásai vannak?) egy vele egy idős, énekesnői karrierről álmodozó lányról, Sandie-ről (Anya Taylor-Joy), aki a hatvanas években a Sohóban élt. Az elsőre vidám fantáziának induló sztoriról idővel kiderül, hogy a hatvanas évek sem csupa csillogás volt, hanem a díszletek, a kirakat mögött rengeteg sötétség, tragédia és szenvedés rejlik. Sandie hiába vágyik arra, hogy énekesnő legyen, a menedzsere az ígéretek ellenére voltaképpen prostitúcióra kényszeríti. Ellie pedig eközben egyre többet lát a véres és kegyetlen múltból, pontosabban az egyre jobban rátelepszik az életére, míg már mindenütt Sandie-t látja, és férfiak szellemei üldözik.
Az Utolsó éjszaka a Sohóban játszani akar a műfajokkal, felcsippent ebből is és abból is egy keveset, ami a film feléig tökéletesen működik. Egyre nyomasztóbb, ahogy Ellie fokozatosan többet és többet tud meg Sandie életéről, és közben ez kihatással van a jelenre is. Ugyanakkor a műfajok közti egyensúly néhol döccen, ez a forgatókönyv egyetlen gyenge pontja. A végkifejletre nem kitérve, ilyen zavaró apróság, hogy Wright nem használja ki teljesen a pszichothriller lehetőségeit. Azzal még meg lehet békélni, hogy nem tudjuk meg, egyáltalán miért látott ilyesmiket Ellie, de a rendező a következetes külső nézőpontokkal nem játszik rá a bizonytalanságra, hogy akkor a lány őrült vagy tényleg tud-lát dolgokat a múltból.
A forgatókönyv és a koncepció kisebb hibái ellenére azonban az Utolsó éjszaka a Sohóban az elmúlt év egyik legemlékezetesebb filmje, ami a szereplőknek, az operatőri munkának és legfőképp a zenének köszönhető. Thomasin McKenzie és Anya Taylor-Joy egymás tükörképei, ugyanakkor Sandie afféle doppelgänger is egyben, minden, ami Ellie nem: szőke, csinos, rámenős, magabiztos, látszólag sikeres, tud bánni a férfiakkal, vannak kapcsolatai... Thomasin McKenzie a kislányos külsejével és az új-zélandi akcentusával az elképzelhető legjobb választás a nagyvárosban elveszett és egyre rémültebb Ellie szerepére. Vele szemben Anya Taylor-Joy szép és magabiztos, és tökéletesen működik együtt McKenzivel, létrehozva a hasonlóság és az ellentétesség döbbenetes keverékét. Mellékszerepben, a Doctor Who-ból ismert Matt Smith-t érdemes megemlíteni, aki azért meglepő és jó választás Sandie szerető-menedzser-stricijének szerepére, márt váratlan a kedves sármőrként ismert karaktertől a későbbi erőszakos viselkedés.
A film a nagyszerű színészi alakítások mellett nagyon szépen és kreatívan oldja meg jelen és múlt összekapcsolását, a váltogatást a kettő között. Játszik a ruhákkal, frizurákkal, a tükrökkel és a beállításokkal, miközben nem mossa el a határt a valóság és a rémálmok között. Ennél is jobban sikerült a zene, a díszlet, a ruhák és összességében a látványvilág, amely egyenesen visszarepíti a nézőt a hatvanas évekbe. A felcsendülő számok pedig valószínűleg rengeteg lejátszási listára felkerülnek, különösen Anya Taylor-Joy előadásában a Downtown.
Az Utolsó éjszaka a Sohóban nem Edgar Wright legjobb filmje, de a felsorolt erősségek annyit számítanak, hogy minden hibájával együtt 2021 egyik általam látott legjobban összerakott filmje legyen.
