Több mint egy éve került a mozikba Az apa című film, és ezalatt az idő alatt végig halogattam, hogy megnézzem, mert minden jel arra mutatott, hogy érzelmileg nagyon erős alkotás, amelyre lélekben fel kell készülni. A demencia talán ez egyik leggyakrabban előforduló, időseket érintő betegség. A memóriavesztés, a szellemi képességek leépülése, a személyiség megváltozása olyan tünetek, amiket az érintettnek és a családjának is rendkívül nehéz feldolgozni.
Florian Zeller francia író, dramaturg, akinek a műveit számos országban ismerik, játszák, ezúttal a rendező székbe is beült, hogy filmre vigye Anthony (Anthony Hopkins) történetét. Anthony idős férfi, aki kitartóan hangoztatja, hogy teljesen jól van, elboldogul egyedül a lakásában, ám a lánya, Anne (Olivia Colman) mégis úgy gondolja, egy gondozóra van szüksége. Csakhogy a férfi elüldözi a jelölteket, és a film kezdetén még a néző sem tudja biztosan, hogy nincs-e igaza, lehet, hogy Anne aggódja túl a dolgot. Idővel aztán egy egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy egy fájdalmas leépülés tanúi leszünk. Zeller filmjének különlegessége nem is a témaválasztása, több őszinte és szép film készült már a demenciáról, mint például az Iris – Egy csodálatos női elme (2001) vagy a Megmaradni Alice-nak (2014), hanem az izgalmasan használt narratív és vizuális eszköztár.
A megbízhatatlan narrátor vagy elbeszélő az irodalomban gyakoribb, mint a filmben. A ferdítés oka lehet az őrület, a naivitás vagy akár a szándékos hazugság is, a lényeg, hogy az olvasóban feltámad a kétség az események megtörténtét vagy részleteinek igazságtartalmát illetően. A mozgóképen az elbeszélői hang kevésbé hangsúlyos, mint az irodalomban, de akad példa megbízhatatlan nézőpontra, főleg a thrillerekben / pszicho-thrillerekben. Zeller ezt a megoldást választja a demencia következményeinek érzékeltetésére. A film nagyrészt a tudatfilmes hagyományt követve, Anthony belső szemszögéből mutatja be az eseményeket, aki a demencia következményeként egyre megbízhatatlanabb elbeszélő lesz, és így sosem tudhatjuk, mi a valóság, mi a hallucináció, a képzelgés.
A narratív megoldás fájdalmasan hihetően érzékelteti a demencia belső megélését, amikor a jeleneteknek nincs eleje és vége, szétesik a múlt és a jelen, amikor elvesznek az összefüggések, az emberek kezdenek egybefolyni, vagy az ismerősök ismeretlennek tűnnek (néhol Anne-t másik színész játssza, és a férje hol Rufus Sewellként, hol Mark Gatissként jelenik meg), és ettől a néző átérzi azt a bizonytalanságot és szorongást, amit Anthony megél. A díszlet is ezt a bizonytalanságot erősíti, a belső terek jellegükben egyformának tűnnek, csak a berendezési tárgyak, a lámpák, kávézóasztalok, a kanapé változásai segíthetnek eligazodni, hogy hol is vagyunk. Ebben jelképként szolgál az óra, amit Anthony rendszeresen elrejt, majd mániákusan keres: egyszerre szimbolizálja az időt, ami megbízhatatlanná vált, és a kétségbeesett ragaszkodást a múlthoz és valamiféle bizonyossághoz.
A töredezett, kevés szereplős, ilyen értelemben kamaradrámaként is nézhető történetnek a működéséhez elengedhetetlenek a kiemelkedő színészi alakítások. Zeller a főszerepet eredendően Anthony Hopkinsnak szánta, aki számára ez valódi jutalomjáték. Olyan hitelesen és szívfájdítóan tud váltani a kétségbeesés, a mindent betöltő harag és az utolsó jelenetben a magány, az elveszettség megjelenítése között, hogy az nem válik ripacskodássá. Az Oscar-díj ennek elismerésére csak aprócska jutalom, Hopkins minden dicséretet megérdemel, bebizonyította, hogy nyolcvanhárom évesen is képes felülmúlni élete legnagyobb alakításait.
Mellette Olivia Colman, aki a korábban a Kedvenc című filmben, mostanában pedig Elveszett lánnyal már bizonyította, hogy képes egészen finom színészi eszköztárral komplex dolgokat megmutatni, tökéletes választás a lánya szerepére. Nem akar versenybe szállni a színészóriással, de nagyon is élő minden egyes pillanatban, amikor megjelenik a vásznon.
A színészválasztásokkal és a filmnyelvi megoldásokkal Az apa szépen és érzékenyen mesél egy nehéz és fájdalmas témáról, nem véletlenül volt a tavalyi év egyik legtöbbet dicsért filmje. Viszont azt sem bánom, hogy megvártam a megfelelő pillanatot és hangulatot a megnézésére, mert annyira megrendítő, hogy jobb, ha az ember felkészülten ül le a vászon vagy a képernyő elé.
