Pókember a tagadhatatlan népszerűsége ellenére talán a leghányatatottabb sorsú Marvel-hős, először Saim Raimi készített Tobey Maguire főszereplésével három filmet a kétezres években, amelyek közül az első kettő népszerűsége után a harmadik elég rosszul sikerült ahhoz, hogy ne legyen több folytatás. Aztán jött Vasember, és a Marvel elkezdte építeni az univerzumát, amelyből nem hiányozhatott a népszerű Peter Parker. Ekkor egyfajta rebootként új rendezővel (Marc Webb) és új színésszel (Andrew Garfield) elkészült a leginkább csak a címében csodálatos Pókember. Az első rész még mérsékelt sikert aratott, a második akkorát bukott, hogy a koncepció ment is a levesbe.
Ezután a hullámvasútszerű múlt után 2017-ben Pókember kapott egy harmadik esélyt, Jon Watts rendezésében, Tom Hollanddal a főszerepben, és úgy tűnik, ezúttal sikerült elkapni a fonalat. Holland a legfiatalabb az eddigi színészek közül, és a Pókember: Hazatérés meg a Pókember: Idegenben a maga tinihangulatú, humoros módján úgy tűnt, megtalálta a helyét a Marvel moziuniverzumban. És ezt alapvetően nem cáfolja meg a harmadik rész, a Nincs hazaút sem.
A történet pontosan ott folytatódik, ahol az előző filmben abbamaradt: Mysterio felfedte a világ előtt Pókember kilétét, és Peternek meg a barátainak ez egyáltalán nem jön jól, még az egyetemi jelentkezésüket is elutasítják emiatt. Érdekes film lehetett volna abból, hogyan birkóznak meg a média figyelmével és az álarcos igazságosztók jelentette erkölcsi kérdésekkel, de a sztori nem erre kanyarodik. Az ifjú Pókember inkább megkéri Doktor Strange-et, hogy bocsásson valamiféle felejtővarázslatot a világra, hogy a probléma megoldódjon, de ezért Ned és MJ ne felejtse el kicsoda Pókember... Végül addig megy a variálás, hogy a varázslat szétesik, és a nyitott dimenziókapun hívatlan vendégekként a másik világokból a Pókemberek nemezisei, és mint később kiderül, más Pókemberek kerülnek át.
A koncepció három szempontból is érdekes. Egyrészt egyértelműen látszik rajta, hogy a készítők megirigyelték az Irány a Pókverzum sikerét, ami nem meglepő, tekintve, hogy az animációs filmet sokan a valaha készült legjobb Pókember-alkotásnak tartják. Ugyanakkor a Nincs Hazaút hibája, hogy a kiinduló probléma, Doktor Strange cselekedete alapvetően logikátlan. Egy kamaszfiú egyetemi felvételi problémái miatt első szóra nekiáll megbolygatni az emberek emlékeit és a dimenziókat, ahelyett, hogy pár biztató szóval elküldené. Ha az inspirálódás forrásán és a logikai buktatón túl tudunk lendülni, Jon Watts filmje nagyon jól példája a Marvel univerzum mindent mindennel összekapcsoló szándékának. Már nem csak a képregénysorozatok szuperhősei járnak át egymás történeteibe, vagy fognak össze a világ megmentésére, hanem más dimenziókat bevonva a korábbi Pókember filmek felé is nyit az univerzum. A balul elsült varázslat miatt először a régről ismert gonoszok jelennek meg, Doktor Oktopusz (Alfred Molina), Norman Osborne (William Defoe), Elektro (Jamie Foxx) és a Homokember (Thomas Haden Church), majd a Tobey Maguire és Andrew Garfield-féle Pókember is.
A régiek és újak összeeresztése egyfelől egyértelműen a rajongók kiszolgálására szolgál, amire a jelenetek rá is játszanak a poénokkal és kikacsintásokkal. Másrészt dramaturgiailag is kényelmes, mert a korábbi filmekből megvannak a karakterek, nem kell sokat építkezni, magyarázkodni, és a színészek rutinja és szakmai tapasztalata meglátszik minden jeleneten. Alfred Molinától elég egy pillantás, Wiliam Defoe-nak maszk sem kell, elegek a fintorok, Andrew Garfield kedvesen megtört és érzelmes, egyedül mintha Tobey Maguire tűnne fásultnak az új helyzetben.
Az már inkább a forgatókönyv hátránya, hogy érdemben nem játssza ki a konfliktusokat, sem a Tom Holland-féle Peter Parker és Doktor Strange, sem pedig a más dimenzióbeli antagonisták között. Pedig az alapkérdés, hogy Pókember nem csak a jókat menti meg, a rosszaknak is segíteni akar, nagyon szép felvetés, amelynek viszont súlyos következményei vannak. Peter karakterét tekintve, a Nincs hazaút egy felnövekvéstörténet: vége a gimnáziumi éveinek, és meg kellett tanulnia, hogy a döntéseknek következménye van, míg végül egyedül költözik be egy albérletbe, immár mint fiatal felnőtt.
A Pókember: Nincs hazaút vizuális rendben van, különösen a tükörunivezumos jelenetek szépek, a zenéje jó, bár a régi szeplőkkel jobban visszahozhatták volna a régi dallamokat is – ám ezen felül filmes szemmel nem lehet többet mondani róla. A Marvel moziuniverzum bő tíz éve dübörög, és lehet, hogy nem ezek a legeredetibb, legkreatívabb, legmaradandóbb alkotások. Fanyaloghat az ember, mint Martin Scorsese tette, hogy ezek nem filmek, hanem vidámparki szórakoztatás, vagy hogy alapvetően a rajongók kiszolgálása áll mindenek felett, és ebben van is valami. Ugyanakkor a Pókember: Nincs hazaút jó példa a rendszer működésére: Kreatív és eredeti? Nem. Filmileg hibátlan? Nem. Szórakoztató, Marvel-filmként a közönség szereti? Igen. A cél elérve.
