Ivan Reitman 1984-ben készült Szellemirtók filmje hajdanán nagy sikert aratott, gyorsan kultikussá vált, és ami talán a legnagyobb érdeme, hogy a mai napig újranézve képes szórakoztató maradni. Az öt évvel később készült második résszel már nem feltétlen sikerült mindezt megugrani, ám az is élvezhető mozi lett, hozta az első rész hangulatát. A szereplők közül Dan Aykroyd nagyon akart volna egy harmadik részt, a történetre is voltak ötletei, de Bill Murray már a másodikra azt mondta, hogy csőbe húzták vele, és egyértelműen ellenezte a harmadszori újrázást. Harold Ramis 2014-ben bekövetkezett halálával végül a kérdés egyértelműen tárgytalanná vált... Vagyis ezt gondolhatta mindenki.
A 2010-es években aztán a megszokottnál is nagyobb teret kaptak a remake-ek Hollywoodban, szám szerint hetvenkilenc került mozikba vagy videótékákba; ennek a nosztalgiavonatra való felülésnek a jegyében készült az új Mad Max, a Jumanji, az élőszereplős Oroszlánkirály vagy az Az. Ebbe a sorba illik a Paul Feig rendezte, 2016-os, most már mondhatni, hogy "első kísérlet" a Szellemirtók franchise felélesztésére, amely csúful megbukott, és nem csak a nőnemű szellemvadászok hibájából.
Mindezzel az előtörténettel indult neki Hollywood, hogy készítsen egy negyedik filmet a kísértetvadászokkal a középpontban, ezúttal megpróbálva tanulni a hibákból. A rendezői és egyben írói feladatokat Ivan Reitman fia, Jason vette át, aki egyébként tizenkét évesen már egy pillanatra feltűnt a Szellemirtók kettőben. Jason Reitman azonban nem csak a családi kapcsolatok jogán ülhetett a rendezői székbe, letett már olyan említésre méltó alkotásokat az asztalra, mint a Köszönjük, hogy rágyújtott!, az Egek Ura, vagy a különösen okos és érzékeny Juno.
A Szellemirtók – Az örökség (eredetiben Afterlife, vagyis túlvilág, esetleg utóélet, de bocsássuk meg a fordítóknak, hogy világosabbá akarták tenni a magyar nézőknek, miről is fog szólni a film) a lehető legegyértelműbben veszi fel a nyolcvanasévekbeli előzmények fonalát. Callie (Carrie Coon) Egon Spengler lánya, azonban az emlékeiben az apja nem egy hős kísértetvadász, hanem olyasvalaki, akire sosem számíthatott a család, és ezért nem is tartja vele a kapcsolatot. Amikor aztán értesítik, hogy az apja elhunyt a világvégi Summerville-ben, valami örökségben reménykedik, mert egyébként az anyagi helyzete zűrös és egyedül neveli a két gyerekét. Csakhogy örökség helyett tartozást talál és egy romos házat szó szerint a semmi közepén, elmenekülni pedig nincsen pénze. Marad hát az a megoldás, hogy a kamasz fiával, Trevorral és az igazi okostojás lányával, Phoebe-vel megpróbálnak boldogulni a poros kisvárosban. Ehhez ott van Lucky, a csinos lány az autósbüféből, Podcast, a nevéből adódóan főleg a podcastjával foglalkozó különc kölyök, meg a helyi középiskola sajátos gondolkodású tanára (Paul Rudd) is. A csonka család története és beilleszkedése akár egy társadalmi dráma alapja is lehetne, csakhogy Summerville nem annyira hétköznapi hely, mint látszik, rendszeresek a földrengések és akadnak fura dolgok – mert hát persze, hogy kísértetek járnak arra. A szellemek átjárója, a pokol kapuja ugyanis nem csak egy New York-i toronyházban lehet, hanem egy bezárt oklahomai bányában is. Ezúttal viszont nem négy rutinos kísértetvadásznak kell szembeszállnia velük, hanem négy kölyöknek, egy egyedülálló anyának és egy tanárnak.
A Szellemirtók – Az örökség a történet-cselekmény szintjén semmi újat nem ad, minden fordulat és részlet várható és kiszámítható. Az eredetiség hiánya jellemző a keretekre is, semmi új kütyü, fegyver, csak a garázsból szedik elő a gyerekek a régieket, és még a szellemek is ismerősek. Helyette megvannak a Szellemirtók rajongókat kiszolgáló részletek, a kisebb, de főleg nagyobb easter eggek, például az Ecto-1, vagy ahogy a gyerekek a YouTube-on nézik, mit is műveltek az igazi kísértetvadászok New Yorkban. Persze az sem meglepetés, hogy végül megjelenik Dan Aykroyd, Bill Murray és Ernie Hudson besegíteni kicsit, sőt még Sigourney Weavert is látjuk egy jelenet erejéig. A történet emellett szépen lezárja Egon Spengler sorsát, aki makacsul a világot akarta megmenteni, és ezáltal méltó búcsú Harold Ramistől is. A filmnek ez a része eléri a célját, sikerült eltalálni, hogy valóban nosztalgikus és megható legyen azok számára, akik ismerték és szerették franchise-t.
A Szellemirtók – Az örökség a körítés és az atmoszféra terén viszont próbált valami olyasmit hozni, ami a mai, nem rajongó közönséget is megszólíthatja. J. J Abrams és a Stranger Things sorozat nyomdokain járva Jason Reitman a nyolcvanas évek, főleg a korabeli Spielberg filmek hangulatát választotta a kísértetvadászat hátteréül, annak minden kellékével, a kisvárossal, a díszlettel, a tárgyakkal és a karakterekkel. A szarkasztikus, karakteres anyuka mellett Trevor a valóságosnál idősebbnek és vagányabbnak látszani akaró kamasz, Phoebe pedig az ilyen filmekben kötelező, a társas kapcsolatok építésében nem túl erős kockalány... aki bárcsak el tudná engedni a rossz szóvicceket. A mellékszereplők, Grooberson tanár úr, Lucky, akiről kiderül, hogy a helyi sheriff lánya és Podcast a maga modern kocka módján pedig tökéletesen belesimulnak ebbe a hangulatba.
A színészválasztás is ehhez igazodik, olyannyira, hogy Trevort a Stranger Thingsből ismert Finn Wolfhard alakítja, és pontosan (unalmasan?) ugyanazt is csinálja ugyanazzal az arckifejezéssel. Paul Rudd már nagyon sokszor volt látható hasonló szerepben, és nem is tud újat mutatni, de legalább aranyosan kelekótya. A legnagyobb alakítást kétségtelenül McKenna Grace nyújtja Phoebe-ként, aki nem csak magára talált a nyolcvanas évekbeli hangulatban, hanem vibráló, életteli, szórakoztató figurája a film egyik legkellemesebb meglepetése.
Jason Reitman (ellentétben Paul Feiggel) láthatóan tisztában volt azzal, mi tette szerethetővé a Szellemirtókat, és meglátszik a végeredményen. A Szellemirtók – Az örökség készítői nem kockáztattak nagyot, de megmutatták, hogy ha megfelelően készítik el, egy remake/sequel olyan is lehet, mint a mama húslevese: semmi különös, de szívet-lelket melengető.
