Guy Richie az angol filmgyártás olyan fenegyereke, aki, ha filmet készít, az legalábbis érdeklődésre érdemes, még ha a rendezései közé becsúszik egy-egy gyengébben sikerült alkotás is. Az Egy igazán dühös ember című legújabb mozija alapjául egy 2004-es francia film, a Pénzszállító szolgált, de inkább csak az alapötlet szintjén, mert Ritchie egy kevésbé drámai, sokkal inkább egy akció-heist film furcsa keverékét készítette el. A néző egyszerre kap egy bosszúvágytól hajtott főhőst, és követheti végig a sztori második felében egy rablás megtervezését is.
A történet szerint H. (Jason Statham) munkát vállal a Fortico elnevezésű cégnél, amelynek alkalmazottai pénzszállító autókat vezetnek és őriznek. Az első pillanattól nyilvánvaló, hogy valamit titkol és személyes céljai vannak, azonban csak lassan, több történetszálon át bomlik ki, hogy pontosan, miről is van szó. Minden és mindenki a pénzeskocsik kirablásához kapcsolódik, de más-más módokon – míg végül elérünk a leszámoláshoz.
A bosszú témakörbe tartozó filmek ritkán szoktak bonyolult szerkezetűek lenni, hiszen az első pillanattól megvan a cél, ami felé az események haladnak, míg a heist-moviek gyakrabban operálnak több szállal és összetettebb időszerkezettel. Az Egy igazán dühös ember az utóbbinak megfelelően időugrásokkal és nézőpontváltásokkal dolgozik. Egyértelmű a szándék, hogy kevésbé legyen lineáris és kiszámítható a történet, illetve legyenek meglepőbbek a csavarok. A karaktereket is csak később ismerjük meg, a központi bosszúelem például egy időugrás után derül ki a film harmadánál. A nézőpontváltás még jobban működik a filmben, mert zsánerváltással is jár, és pont jókor jön, amikor a történet kezdene a drámaiság ésvagy akciójelenetek hiányában leülni.
A szerkezet apróbb döccenései ellenére film működik, amelynek az oka elsősorban a főszereplő, Jason Statham személye, akinek a nevét látva a stáblistán azonnal kemény és pörgös akciófilmere asszociálunk a szokásos karakterrel, aki kifejezéstelen arccal néz maga elé és néha kinyög egy félmondatot. Ebből a szempontból az Egy igazán dühös embertől mindezt megkapjuk, sőt Statham talán még sosem volt ilyen szótlan és kemény. A mellékszereplők ehhez mérten már vegyesebbek, Josh Hartnett ezúttal sem tud meggyőzni a benne rejlő tehetségről, de Jeffrey Donovan, Holt McCallany és Scott Eastwood jóformán feledtetik, hogy a karakterük mennyire egyszerű.
A szereplőkre vonatkozó hiányérzetet talán az eredeti francia film táplálja, amelyben sokkal hangsúlyosabb, hogy kik ők és mi a motivációjuk. Bár egy bosszú-akciófilmben elég egy-egy vonással felskiccelni a karaktereket, azért több tényező is amellett szól, hogy érdemes lett volna jobban kidolgozni őket. Egyfelől a több nézőpontból látott történet akkor működik igazán, ha azok igazán különbözőek, és a néző bele tud helyezkedni mindegyikbe, megértheti kit mi hajt. Mélyebb, árnyaltabb alakokkal így izgalmasabb lett volna a történet, egy afféle durvább Statham-féle Szemtől szemben változat, ahol a néző törheti a fejét, hogy akkor kinek szurkoljon a két szemben álló erő közül. Másrészt Guy Ritchie filmjeinek a védjegyét jelenték a különleges, vicces, kicsit őrült, de szerethető karakterek, ami az Egy igazán dühös emberre nem jellemző. Mindehelyett marad az igényes operatőri munka (Alan Stewart) és az ütős zene (Christopher Benstead), amely végigkíséri a filmet. Na meg a végén a golyózápor.
Végeredményben így az Egy igazán dühös ember egy kiszámítható bosszútörténet, amely a zsánerek keverése ellenére sem tud igazán újat mutatni, és hiányzik belőle mindaz, ami Guy Ritchie-nek főleg a korai alkotásait emlékezetessé tette. Ugyanakkor úgy tekintve, hogy ez egy Jason Statham-film, amit véletlenül Guy Ritchie rendezett, azt kell mondanom, hogy élvezhető és szórakoztató a maga tesztoszteronban úszó, akciódús módján.
