Egy „tájidegen” férfi magányosan baktat felfelé egy leginkább vízmosásra hasonlító földúton, a háttérben a Máramarosi-havasok magasodnak. Krasznahorkai Balázs Hasadék című első nagyjátékfilmjének két legfontosabb jellemzője jelen van ebben az egy jelenetben: a karakterközpontúság és a táj, ami meghatározza a látványvilágot és a hangulatot is.
A román-magyar koprodukcióban készült film története szerint Grassai Bálint (Molnár Levente) erdélyi származású magyar orvos az édesapja halála miatt hazautazik Budapestről a Máramarosi-havasokban lévő szülőfalujába. A temetésen találkozik tizenhét éves fiával, Simonnal (Babai Dénes), akiről eddig gyakorlatilag tudomást sem vett.
A messzire szakadt, majd a valamilyen okból hazatérő fiú toposza és az ebből fakadó konfliktusok helyett a Hasadék egy apa-fiú történet. Simon ugyanis bajban van, rossz társaságba keveredett, de eszébe sem jutna az apjától segítséget kérni, hiszen a férfi számára teljesen idegen. Amikor viszont kénytelenek együtt menekülni a bűnbanda elől hegyekben, lehetőséget kapnak, hogy rendezzék a kapcsolatukat.
Krasznahorkai Balázs filmje balladisztikus formában mesél olyan komoly kérdésekről, mint az elhagyás, a megbocsátás vagy éppen a szülőnek levés, amelyet nagyon jó érzékkel és biztos kézzel a film végéig. A fókusz végig szűk marad, az esetek nyolcvanöt százalékában a két férfit látjuk a vásznon és a persze a hegyeket, s csak a háttérben sejlik fel rengeteg egyéb probléma, köztük az egészségügy vagy az orvosok (az értelmiség) elvándorlása vagy az, hogy a román maffia mellett mennyit ér a törvény ezen a vidéken. Ezek a témák meghúzódnak a sorok közt, míg Krasznahorkai Balázs egy pillanatra sem veszi le a szemét a hőseiről. Követi őket, ítélkezés nélkül, rámutatva az emberi esendőségre.
A Hasadék balladai hangulatát alátámasztja, hogy amíg nincs szükségtelen jelenet vagy lényegtelen kitérő, és egyetlen felesleges szó sincs kimondva, addig egy-egy részlet vagy rezdülés egy teljes háttértörténet tár fel. Az ennyire erősen karakterközpontú filmekben minden a színészeken áll vagy bukik. Molnár Levente színházi és filmes szerepeit felsorolni is sok lenne, és ritkán látni ennyire hiteles, széles színészi eszköztárral dolgozó, ugyanakkor minden manírtól mentes alakítást. Bálintként egy-egy pillantásában ott van minden, a hátrahagyott család, a másik élet Budapesten, és hogy nem hagyhatja sosem teljesen hátra a domboldalra épült kis máramarosi falut. Ám Babai Dénes még Molnár Leventén is túltesz Simon szerepében a természetességével. A dacnak és a sebezhetőségnek ez az átütő keveréke olyan színészóriásokat idéz, mint a fiatal Marlon Brando vagy James Dean. A fiatalembernek ez az első filmszerepe, de az alakítását elnézve, megérett a továbbiakra is.
A színészek mellett a Hasadék egyedi hangulatában nagy szerep jutott az operatőrnek, Réder Györgynek. A kamera rendszeresen hátulról követi Bálintot, a magányos embert a tájban, szépen kihasználva a természeti környezet atmoszféra teremtő erejét. Az operatőri munka a hazatérés nézőpontját is nagyszerűen adja vissza, nem kell kimondani, hogy olyasvalaki érkezik a faluba, aki nem idegenként néz körül. A Hasadékban vizuálisan sincs egy morzsa felesleges információ sem, a kamera nem néz meg semmit a néző kedvéért. Az operatőri munka csúcspontja pedig a fák közötti üldözéses jelenet és a címadó szikla hasadékban zajló események hangulatának visszaadása – utóbbi a tér szűkössége miatt gyakorlati szempontból is nagy kihívás elé állíthatta a stábot.
A Hasadék mindent összevéve a Magyar Mozgókép Fesztivál meglepetése volt, egy kiforrott, minden részletében átgondolt munka, amely megérdemelten kapta meg a legjobb játékfilmnek járó díjat.
