„Drogos” témában megvannak a kultikus filmek, mint a Rekviem egy álomért, az Egy kosaras naplója vagy a Trainspotting, szétcsúszó vagy már teljesen szétcsúszott főszereplőkkel, hallucinációkkal és a néha már túlzottan naturalisztikus bemutatásával annak, hogy a kábítószer milyen hatékonysággal képes tönkretenni egy embert. Szándéka szerint ebbe a sorba illik a Magyar Mozgókép Fesztivál talán legjobban várt filmje, a Toxikoma is. Szabó Győző azonos című, 2012-ben megjelent regénye a színész életének heroinfüggő tíz évéről és a leszokásról számol be, amelyben (az akkor még nem az ország pszichológusának számító) Csernus Imre volt segítségére.
Győző történetét Herendi Gábor vitte filmre, aki a korábbi könnyedebb filmek, mint a Valami Amerika trilógia és a Kincsem után most egészen más jellegű alkotást tett le az asztalra. Győző (Molnár Áron) heroinista, az első jelenetekben úgy ismerjük meg, hogy egy koncerten énekesként az egyik rajongó nyelvéről kokaint nyal, majd lelépve a színpadról, az első útja a vécére vezet, ahol gyors, rutinos mozdulatokkal szúrja magába a heroint. A következő jelenetekből kiderül, hogy a drog miatt az élete már szétcsúszóban van: egy reggeli tévéműsor házigazdájaként teljesen dekoncentrált, este a színpadra már úgy esik be, hogy azt sem tudja, melyik darabban van. Ugyanakkor persze, mint a legtöbb függő, szilárdan hisz abban, hogy ő a heroinnal csak lazít, bármikor leállhatna, ha akarna.
Miután már a kislánya is áldozatul esik a fokozódó megbízhatatlanságának, Győző felkeresi az OPI addiktológiai osztályán Csernus Imrét (Bányai Kelemen Barna), aki kísérleti jelleggel új, szokatlan módszereket alkalmaz néhány függőn. Győző a rövidebb utat választaná, úgy hiszi, elég ha bekap néhány tablettát, és meg is gyógyul. Csakhogy ez nem így működik, és ezt rövidesen a saját bőrén tapasztalhatja meg. Míg a film eleje naturalisztikus képekben és valószínűtlen víziókban mutatja meg a drogfüggőséget, hasonlóan a fentebb említett kultfilmekhez, a Toxikoma lényegi története itt indul: kezdetét veszi Győző párharca Csernus Imrével. Az addiktológus nem a kegyetlen Ratched nővér, hanem egy megkérdőjelezhető módszerekkel dolgozó, örökké ideges, az egész világgal szándékosan és célzatosan bunkó férfi, akinek most meg kell küzdenie Szabó Győző egójával és bajkeverő hajlamaival.
A Toxikoma poszterén az egymással üvöltő két férfi is inkább ezt hangsúlyozza, mint a kábítószer témát, és itt tetten is érhetjük a film gyenge pontját: nem tudta megtalálni a történet fókuszát. A regényben áttekintett évtizedet jó érzékkel leszűkíti az addiktológián töltött hetekre, de az már kérdéses, hogy melyik férfi áll a középpontban. A film közepétől, ahogy erősödik a két férfi közötti feszültség, a pszichológus múltja, kapcsolatai, döntései érdekesebbé válnak, Csernus egész karaktere komplexebb lesz. Ezt a hangsúlyeltolódást támasztja alá aztán a Holt költők társaságát idéző befejezés, amely valójában Csernus Imre történetét zárja le. Szabó Győző drogfüggőségének alakulása a filmben homályban marad, csupán egy felirat tudósít minket, mi történt még. Nehéz hiteltelenséggel vádolni egy filmet, amikor az, aki mindezt átélte, executive producerként a színpadon áll a stábbal, de valójában a filmbeli karakter küzdelmei és a belső fordulat, ami végül a heroin letételéhez vezet, nem érezhető a vásznon.
Szatmári Péter operatőr lubickol a feladatban, amikor a drogos víziókat kell képileg visszaadni, ugyanakkor a karakterközpontú jelenetekben a két főszereplő összecsattanásai vizuálisan kevésbé hatásosak. A csoportterápiák statikus kameraállásai és a közelik hiánya azt sugallja, hogy Herendi Gábor nem bízott meg maradéktalanul a színészekben és a játékukban – hogy egy rezdüléssel mennyi mindent ki tudnak fejezni.
Ez azért szembeötlő, mert a Csernus Imre és a Szabó Győző szerepére választott színészek kiemelkedő alakítást nyújtanak és könnyedén elviszik a hátukon a filmet. Molnár „NoÁr” Áron elsőre meglepő választás, mert cseppet sem hasonlít Győzőre, sem külsőre, sem karakterében, de a folyamatosan energiától feszülő, abszolút éncentrikus bajkeverőt nem csak külsőségekben tudja hozni. Még nála is kiemelkedőbb alakítást nyújt Csernus Imreként Bányai Kelemen Barna. Nehéz feladat egy létező, közismert, ráadásul nagyon jellegzetes stílusú férfit életre kelteni, és úgy visszaadni a karaktert, hogy az ne hasson paródiának. Bányai Kelemen Barnának azonban minden hangsúlya, megjegyzése, mozdulata, ahogy rágyújt egy cigarettára, a helyén van. A film után a nézőnek koncentrálnia kell, hogy Csernus Imre ne az ő arcával jelenjen meg a képzeletében. Molnár Áron és Bányai Kelemen Barna még ara is képes volt, hogy többnyire feledtesse vagy legalábbis elterelje a figyelmet a forgatókönyv és az operatőri munka már említett gyengeségeiről.
Összességében a Toxikoma a Trainspotting és a Száll a kakukk fészkére szerelemgyereke, amit a színészi alakítás tart össze. A témájából és a naturalisztikus képekből adódóan drogprevenciós fimként működik – ahogy tervezték is a készítők.
