Az utazás, az “úton levés” divatos, és filmen, de akárcsak fényképeken is jól mutató téma – a road movie-k népszerűsége töretlen. Azonban van a road movie-knak egy innen, az Atlanti-óceán túlpartjáról nézve ismeretlen arca is, ahol az utazás nem a szabadságvágyhoz, a kaland- vagy énkereséshez kapcsolódik, hanem egyfajta kényszer, és a megélhetésért folytatott küzdelem áll mögötte.
Jessica Bruder Nomadland – Surviving America in the Twenty-First Century című 2017-ben megjelent könyve az úgynevezett "modern nomád" kultúrát mutatja be. A 2008-as gazdasági válság következményeként sok amerikai vesztette el az állását és az otthonát, arra kényszerülve, hogy egy miniatűr lakássá berendezett furgonban élje az életét és járja az USA államait, alkalmi munkákat keresve. John Steinbeck Érik a gyümölcs című regényének modernkori, és annál jóval szentimentálisabb változatából Chloé Zhao, a kínai születésű, de az Egyesült Államokban élő és dolgozó forgatókönyvíró-rendező készített A nomádok földje címmel filmet. Zhao 2015-ben készült első filmje, a Pine Ridge Rezervátumban játszódó Songs that my Brother Taught me megmutatta, hogy a rendezőnőnek kiváló érzéke van a valós történetekhez, és legfőképp az amerikai társadalom perifériájára szorult emberekhez. Második nagyjátékfilmje alapjául Jessica Bruder könyvéből maga írta a forgatókönyvet, az eredeti történet főszereplője – Linda May – helyett egy fiktív karaktert helyezve a középpontba.
A hatvanas éveiben járó Fern egy Vanguard névre keresztelt furgonban él, mert 2011-ben a United States Gypsum Corporation csődbe ment, és ezzel nem csak az állását vesztette el, hanem lényegében mindenét. Ugyanis a cég által felépített város, a nevadai Empire is megszűnt létezni, és mindenkinek el kellett költöznie. Fernt azonban az elhunyt férje emléke a városhoz köti, rendszeresen visszatér a raktárban hagyott tárgyaikhoz, a köztes időben pedig ott vállal munkát, ahol épp talál. Fern történetét Zhao minimalista-dokumentarista formában vitte mozgóképre. Valójában nincsen történet, drámai ív, konfliktus, csupán egy nőt követünk intim közelségből, ahol egy konzervnyitó is fontos eszköz tud lenni, és nem mindegy, hogy a vécének használt vödör milyen magas. A nomádok földjére az epizodikus találkozások és egyfajta körkörösség jellemző, Fern, és láthatóan a többi nomád is visszatér ugyanazokra a helyekre, ami ad egy lassú ritmust a filmnek. A narratíva egyszerűsége mellett a dokumentarista jelleget az teremti meg, hogy a főszerepet alakító Frances McDormandon és a mellékszerepek egyikében megjelenő David Strathairnen kívül Zhao nem hivatásos színészekkel dolgozott: minden nomád önmagát alakítja a filmben és saját, valódi tapasztalataikat mesélik el.
A történet epizódjai életszagúak, kissé melankolikusak, és nem idegen tőlük az elmúlás sem, ám mindeközben nem nyomasztóak vagy elkeserítőek. Zhao filmjében a modern nomádok nem szerencsétlenek, akik arra kényszerülnek, hogy egy furgonban éljék az életüket, hanem emberek, akik ugyan lehet, hogy kényszerből indultak útnak, mégis találnak valamiféle a szépséget és közösséget ebben az életmódban. Fern hangsúlyozza, hogy ő nem hajléktalan, hanem “háztalan”, esetében ez az életmód nem külső kényszer, hiszen lenne lehetősége letelepedni. Számára az “úton levés” a gyász feldolgozásának egy módja. A befejezés nézőpontjából A nomádok földjéből kiolvasható egyfajta karakterfejlődés, de a köztes epizódok nem teremtik meg az ívét. Az ilyen könnyű megoldásokhoz Zhao filmje túlságosan finom és dokumentarista, a való életre pedig nem látványos drámai hullámzás jellemző, hanem csendes beszélgetések, mindennapi helyzetek, amik aztán észrevétlenül alakítanak rajtunk – kik vagyunk, hogyan élünk, mit gondolunk a világról és egymásról.
A nomádok földje cselekményének lassú ritmusa és alapvető eseménytelensége visszaköszön az operatőri munkában is. Joshua James Richards, akivel Zhao már a korábbi filmjeiben is együtt dolgozott, egyaránt remekül bánik a közelikkel és a nagytotálokkal. Miközben a szereplők beszélnek, a kamera hosszan elidőzik az arcokon, lehetővé téve, hogy a néző megfigyeljen minden rezdülést. Máskor meg a melankolikus hangulathoz illően lassan pásztáz végig amerikai középnyugati tájon, ami ezúttal nem a westernfilmek színes, látványos panorámaképét jelenti, hanem esős, ködös, néhol kopár, kihalt vidéket. A modern nomádok kapcsolata a tájjal és az amerikai álommal tükröződik a látványban, amihez jól illenek Ludovico Einaudi (Életrevalók) cseppet sem tolakodó dallamai.
A nomádok földje ugyanakkor mindent összevéve Frances McDormandnak köszönhetően válik igazán letaglózóvá. Fern szerepe egyértelműen élete legnagyobb alakítása: nagyon kevés beszéddel, inkább mimikával teremti meg karakterének magának való, mégis másokkal is törődő személyiségét. Oldalakat lehetne írni McDormand egy pillantásáról vagy rezdüléséről, amiben benne van egy egész élet, anélkül, hogy azt direktben arcunkba tolná.
Zhao filmjének legnagyobb értéke ez a visszafogottság. Nem akar szánalmat kiváltani, és hiányzik belőle az Érik a gyümölcs dühe, amiért a kapitalista rendszer válság idején cserben hagyja a dolgozókat és az emberek furgonokban kell, hogy éljenek. Ugyanakkor nem romantizálja (túl) az élethelyzeteket, egyszerűen, őszintén és kíváncsian közelít egy konkrét társadalmi kérdéshez. A nomádok földje így megérdemelten kapta meg a három talán legfontosabb Oscar-szobrot a legjobb film, a legjobb rendezés és a legjobb női főszereplő kategóriában.
