David Fincher Mank című, Netflix gyártásban készült 2020-as filmjének megértéséhez messziről kell nekirugaszkodni. Nincs filmes, aki nem ismerné Orson Welles Aranypolgár című 1942-as alkotását, amelyet számtalanszor választottak a filmtörténet legjobb, legfontosabb, legakármilyenebb alkotásai közé. Fincher e nagy klasszikus keletkezésének idejébe repíti vissza a nézőt, és szándékosan nem írom, hogy egy keletkezéstörténetet mesél el, mert a Mank ennél sokkal összetettebb és szerteágazóbb alkotás.
Pauline Kael amerikai filmkritikus a Raising Kane címet viselő vaskos esszéjében azt állítja, hogy az Aranypolgárnál szereplő két, Oscar-díjjal is elismert forgatókönyvíró, maga Welles és Herman J. Mankiewicz közül az utóbbi volt a valódi író és a tényleges zseni. Mankiewicz – az ismerőseinek csak Mank – ebbe az egy filmbe sűrített mindent, amit a korabeli Hollywoodról és a világról gondolt. Kael felvetésének igazságtartalmát nehéz megítélni, még úgy is, hogy az Aranypolgár keletkezési körülményeiről elég sok dokumentum elérhető, de ez mindegy is. Jack Fincher, David Fincher apja ezt az esszét alapul véve írta meg forgatókönyvben Mank történetét, amiből közel húsz év után született film.
Herman „Mank” Mankiewicz bizonyos szempontból vitathatatlanul filmre kívánkozó figura, a harmincas évek végén színikritikusból lett forgatókönyvíró, gyakorló alkoholista, ugyanakkor a legfrappánsabb, legütősebb odaszólások és egymondatok örök bajnoka. A két Fincher – apa és fia – azonban nem életrajzi jellegű filmet forgatott. Mank szájából hangzik el az Aranypolgár kapcsán, hogy „Nem lehet egy ember életét két órába belesűríteni. Csak abban reménykedhetsz, hogy egy benyomást nyújtasz róla”. A Mank sem a címszereplő életét követi nyomon, hanem inkább az álomgyár működését mutatja be: a Paramount, az MGM és RKO belső világának, a producerek és a névtelen filmes munkások életének, sőt általában a stúdiórendszer működésének és a politika és film összefonódásának a kissé cinikus, de tűéles képét nyújtja. A nagy tabló előterében keresi, keressük az Aranypolgár keletkezésének motivációit és való életbeli mintáit, stílusosan: Mank rózsabimbóját.
Fincher alkotása vállaltan és nyilvánvalóan pastiche, és bár pont Orson Welles forgatókönyvírói szerepét vonja kétségbe, paradox módon tisztelgés a rendező és az Aranypolgár előtt. Ahogy minden ilyen mű, a Mank is megosztó, a megítélése függ az eredeti mű és a felidézett korszak ismeretétől. Jack Fincher forgatókönyve egyfelől döbbenetesen okos és vicces, ugyanakkor töredezett, széttartó, a hangsúlyok elcsúsznak, mivel néha nem tudni, hogy akkor Mank sorsáról vagy a háttérben feltűnő tablóról szól a film valójában. Ráadásul a Mank szövése rettentő sűrű, repkednek a nevek (sőt gyakran becenevek), címek, események, így aztán minél kevésbé jártas a néző az Aranypolgár keletkezésében vagy a korabeli filmtörténetben, annál inkább érthetetlenek a beszélgetések és történések. A film befogadását nem könnyíti meg az sem, hogy a forgatókönyv a hatalmas tudásanyag megmutatása mellett flashbackekre épül – nem véletlenül –, és ennek a problémássága és követhetetlensége már az Aranypolgárral szemben is felmerült kritikaként.
Ahogy a történet és az elbeszélésmód szintjén megjelennek a finom referenciák Orson Welles filmjére, ez még inkább igaz a Mank vizuális-stiláris megoldásaira. Erik Messerschmidt operatőr nagyszerű munkát végzett, a fekete-fehér képkockák bármelyikének hangulata, díszlete, nagy mélységélessége, fény-árnyék hatása elhiteti, hogy a Manket az 1930-as/40-es években forgatták. A befejezés teljesen egyértelmű tisztelgés az eredeti filmklasszikus előtt; Mank kezéből úgy esik ki a piásüveg, ahogy Charles Foster Kane kezéből a hógömb.
Látható az értékeléseken, hogy a szakmabelieknek és a filmek megszállottjainak a Mank igazi csemege: élvezettel hámozhatják le a különböző rétegeket, kutathatnak referenciák és húsvéti tojások után, mind a szöveg, mind a látványvilág terén. Ugyanakkor a Mank több mint egy bennfenteseknek szóló filmtörténeti lecke, mert van két olyan aspektusa, ami egy kevésbé megszállott filmnéző számára is élvezetessé teszi. Az egyik a humor. Éles, kegyetlen, de ül és üt Mankiewicz minden megjegyzése, részeg odaszólása. Egy egész füzetet meg lehet tölteni az emlékezetes idézetekkel. A másik, hogy alkoholista forgatókönyvíróként Gary Oldman élete egyik legnagyobb alakítását nyújtja (érdemes észben tartani, hogy egyszer már Oscar-díjat nyert egy nagyivó, Winston Churchill szerepében).
Így a Manknek köszönhetően még azokra is ragad filmtörténeti ismeret, akik korábban sosem hallottak Orson Wellesről és az Aranypolgárról. Ha van a tudománynak mézeskanala, úgy Fincher filmje minden hibájával együtt ugyanezt a szerepet betöltheti a filmtörténetben.
