Van egy mondás, miszerint egyszer életében mindenki régész akar lenni. A kijelentés nem alaptalan, figyelembe véve Lara Croft és Indiana Jones kalandjait vagy az egyiptomi piramisok feltárását övező rejtélyeket.
Az ausztrál rendező, Simon Stone Az ásatás (The Dig) című filmjéből hiányzik mindaz, ami az előbbieket vonzóvá teszi, ugyanakkor valami egészen mást nyújt: elégikus hangulatot és csendes töprengést a dolgok mulandósága felett.
A film megtörtént eseményen alapul, amelyről John Preston regénye 2007-ben jelent meg. A történet szerint 1938-ban az angliai Suffolkban, Sutton Hoo-ban egy jómódú özvegy, Edith Pretty (Carey Mulligan) felbérel egy férfit, Basil Brownt (Ralph Fiennes), hogy tárja fel a birtokon lévő temetkezési halmokat. Basil autodidakta „munkás-archeológus”, aki nem is régésznek tartja magát, hanem egyszerűen exkavátornak. Miután elfogadja a munkát, a dombok alól Anglia egyik legfontosabb kora középkori régészeti emlékét ássa ki, amellyel bebizonyítja, hogy az angolszászok gazdag és kulturálisan fejlett társadalomban éltek. A lelet persze azonnal felkelti a nagy múzeumok és nevesebb régészek érdeklődését, miközben a brit királyi légierő gépei egyre gyakrabban tűnnek fel az égen – az új háború vészesen közeleg.
Ennek ellenére Az ásatás nem a nagy régészeti felfedezésről szól, hanem azoknak az embereknek a sorsát tárja fel, akik megtalálták. A betegséggel küzdő özvegyasszony és Basil között kölcsönös tiszteleten és hasonló intellektuális kíváncsiságon alapuló barátság szövődik, miközben a nő kisfia apafigurát kap. Ritkán látni filmen ilyen viszonyrendszert, amelyben két ellenkező nemű ember között, a nyilvánvaló közös pontok és vonzódás ellenére csupán plátói kapcsolat alakul ki, miközben betekintést nyerünk Basil Brown őszinte és egyszerű házaséletébe is.
A főszereplő páros mellett a mellékszereplők is érdekesek: megjelenik előttünk egy boldogtalan archeológus házaspár, ahol a férfi a homoszexualitását titkolja, a nő pedig megtalálja ugyan a szerelmet, de azt beárnyékolja a félelmetes jövő – a kedvesét ugyanis behívják katonának. Eközben felvillannak az ásatást övező érdekharcok és a külső konfliktusok befurakodnak a mindennapokba, a feltárást övező csendes, vidéki melankóliába.
A rendező Simon Stone a színház felől érkezett, az első filmje, az Apa és lánya (The Daughter, 2016) egy Ibsen-adaptáció, és Az ásatás is arról árulkodik, hogy a jól bánik a keserédes hangulattal, életszerű karakterekkel és a visszafogott párbeszédekkel - a forgatókönyv Moira Buffini angol drámaírót, dramaturgot dicséri. A film nem tol az néző arcába semmit, csendesen, lassan csordogál, pontosan az típusú alkotás, amelyet lírainak szokás nevezni. Átszövi a feltárás metaforája: a fontos dolgok nem csak a régészetben rejlenek a felszín alatt. A film az eltemetett, leplezett érzelmeket járja körül, legyen az vonzalom, veszteség, magány, a háború fenyegetése vagy általában az archeológia nagy kérdése: mi marad utánunk, ha meghalunk. Mike Elay operatőr aláhúzza ezt az elégikus, töprengő hangulatot a film vizuális megoldásaival, a lágy színekkel, az álomszerű képekkel, ahogy a kamera hosszan elidőzik a gondolataikba merült szereplőkön.
A mély forgatókönyv, a biztos kezű rendezés és az átgondolt látványvilág mellett Az ásatás nem működhetne a remek színészi játék nélkül, mert a lényeg sokszor az arc egy rezdülésében, egy röpke pillantásban, egy gesztusban rejlik. Abban, ahogy Ralph Fiennes felnéz az égre, ahogy Carey Mulligan végigsétál a mezőn, ahogy Basilt megérinti a felesége.
Az ásatás az ilyen apró finomságok filmje. A fentieknek köszönhetően működik úgy, mint maga az ásatás: egy látszólag nem túl sokat rejtő földkupac mélyére ásva kincsekre lehet lelni.
