A nosztalgia manapság mozis varázsszó. Egyes filmek bizonyos évtizedek előtt tisztelegnek, míg mások, mint az Éjfélkor Párizsban, azt mutatják meg, hogy mennyire elragadhat valakit a nosztalgia egy kor iránt – de ez valójában csak menekülés. Ugyanakkor a múltidézés egy különleges formája, ha valaki a saját életének egy szakaszára gondol vissza ilyen sóvárgással. Ezt filmesítette meg Nicolas Bedos a Boldog idők (Le Belle Époque) című 2019-es francia filmben, amely most nézhető meg a távmozi révén.
Victor (Daniel Auteuil) egy a hatvanas éveiben járó, valaha híres grafikus-képregényrajzoló, aki nem találja a helyét a mai világban. Afféle ludditaként ellenzi a modern technológiát, és ezzel fal emelkedik közte és a minden újdonságot érdeklődéssel fogadó felesége közt, hogy a modern eszközökkel grafikusként dolgozó fiáról ne is beszéljünk. Egy családi-baráti vacsora után, ahol Victor egyszerűen elalszik, a felesége kirúgja otthonról, mondván, hogy nem bír tovább elviselni egy ilyen régen-minden-jobb-volt-most-semmi-se-jó morgós vénembert.
Antoine (Guillaume Canet) vállalkozása speciális: különleges élményeket árul azoknak, akik meg tudják fizetni. Színházi és filmes díszletekkel, alkotókkal rekonstruálja a történelem egy-egy pillanatát, amelyeket a kliensek választanak ki. Részt lehet venni egy viktoriánus vacsorán, együtt ülni tárgyalóasztalnál Hitlerrel, vagy iszogatni Hemingway-jel egy párizsi kocsmában… Akármit is választ az ügyfél, Antoine cége mindent a lehető legrészletgazdagabbá, pontosabbá és hitelesebbé tesz.
Amikor minden kicsúszni látszik a lába alól, Victor kap a fiától egy múltba szóló ajándékutalványt, és úgy dönt beváltja. Csakhogy nem a történelemből választ egy fontos és nagyszerű pillanatot, hanem egy jelenetet a saját életéből, amikor negyven évvel korábban Nizzában megismerte élete szerelmét. Victor végül egy hétig nyaral a saját életében, ami egyre jobban beszippantja, miközben a néző egy másik szerelmi történetnek is tanúja Antoine és a Victor régi szerelmét játszó színésznő (a gyönyörű és nagyszerű Doria Tillier) között. Az egymást követő jelenetek sorát eleinte még Victor emlékezetéből és grafikáiból rekonstruálják, aztán az érzelmek feledésével egybemosódik, mi a valóság és mit rendeztek meg. Victor megkedveli a fiatal színésznőt, sőt, beleszeret. Mindeközben új perspektívába kerül a jelen, és bár az időt nem lehet visszaforgatni, Victor estében felcsillan a változás lehetősége. Míg idáig eljutunk, a helyzetek néha humorosak ésvagy romantikusak, máskor melankolikusak, sőt legjobb esetekben egyszerre sokfélék. „Maga rendelt egy love story-t, nem? De. Csak a velejáró bánatot nem” – foglalja össze azt a keserédességet egy dialóg.
Egy ilyen filmben sok múlik a színészek alakításán, és Daniel Auteuil Victorként jól egyensúlyozik az emlékezés vidámsága és szomorúsága között. Meglepő és hiteles átalakulásokra képes, gyakorlatilag nehezen hihető, hogy ugyanazt a férfit látjuk a film elején és a végén. Mellette Doria Tillier egyszerűen tökéletes, mind a nagy szerelmeként, mind a színésznőként, aki viharos viszonyt ápol Antoine-nal.
Ugyanakkor mindezek mellett Nicolas Bedos filmjének van egy különösen izgalmas vonatkozása is, mégpedig az, ahogy újra és újra kiránt a jelentekből azzal, hogy megmutatja a világítást, a rendezőt stb… pont, amikor belefeledkeznénk a romantikus helyzetbe. Ez a Charlie Kaufman vagy Michael Gondry fajta játék és reflexió film/színház konstruáltsága azonban nem válik természetfelettivé vagy túl elvonttá; a megrendezettség leleplezése is megrendezett, és Victor végig pontosan tisztában van azzal, hogy ez nem valóság. Mindössze szándékosan felfüggeszti a hitetlenkedést a játék kedvéért, ami a magának a színháznak és filmnek a lelke. A Victor számára a felépített díszlet, elkezd szimulákrumként működni, ami összetett viszonyban van a valósággal: egyszerre idézi fel a múltat majd bontja elemeire, írja felül. Így a Boldog idők nem csak egy élvezetes, kissé Woody Allent idéző, ízig vérig francia film, hanem elgondolkoztató alkotás magának filmnek mint médiumnak a működésmódjáról is.
