A megszokott decemberi filmdömping helyett idén üresen tátonganak a mozik, a bemutatókat sorra halasztják el, így a Wonder Woman 1984 az év végének egy nagyon várt eseménye lett, még ha szélesvászon helyett a HBO Maxon látható is. A 2017-es Wonder Woman hatalmas siker volt, az első női főszereplős, ráadásul nő rendezte (Patty Jenkins) szuperhős film, amit más-más okból, de egyaránt szerettek a nézők, a képregénykedvelők és a kritikusok. Szóval minden adott volt, hogy az ember szeresse a második Wonder Woman filmet… aztán mégsem. Nem tarthatatlanul rossz film, nem nézhetetlen, csak olyan sutaságok és hiányosságok sora, amitől könnyen felejthetővé válik.
A második egészestés Wonder Woman-moziban 1984-ben járunk, Diana Washingtonban lakik, és hiába telt el közel hetven év, láthatóan még mindig nem tette túl magát Steve elvesztésén. Magányosan él és a Smithonian Múzeumban dolgozik afféle kurátorként. Itt botlik bele egy rablást követően egy különös tárgyba, amiről kiderül, hogy valóra váltja a kívánságokat. Az alapötlet sok lehetőséget rejt, és nem véletlenül van minden kultúrában annyi mondás arra, hogy vigyázz mit kívánsz és akivel az isten, a boszorkány, a varázsló, az aranyhal ki akar szúrni, annak teljesíti a kívánságát… aminek többnyire ára is van. Egy látványos, világmegmentős képregényfilmes változatban kell egy főgonosz, aki ezt a saját céljai használja fel. Jelen esetben ő a bármi áron sikerre szomjazó Maxwell Lord, aki ennek révén bármilyen eszelős vagy elképzelhetetlen kívánságot képessé válik teljesíteni. Így aztán elszabadul a pokol és az emberiség egy gyorsvonat sebességével kezd robogni a világvége felé. Diana feladata ezt megakadályozni, és helyreállítani a világ rendjét. A Wonder Woman 1984 igazodik az elmúlt időszak szuperhősfilmjeihez, ugyanazok a toposzok, ugyanazok a karaktertípusok, ugyanaz a dramaturgiai ív, ami szerencsés esetben az ismerős otthonosság érzetét nyújtja.
Csakhogy amellett, hogy a filmben jóformán semmi nem valami eredeti, amit még elnézne az ember, a nyolcvanas évek hangulatát, amire már a cím felhívja a figyelmet, mintha kifelejtették volna a filmből. Pedig nem kellett volna hozzá sok, néhány ruha, kellék és a megfelelő dalok, a korszak iránti nosztalgia mostanában amúgy is népszerű.
Emellett a Wonder Woman 1984 túlságosan lassan építkezik, a két óra harmincöt perces játékidő komolyan feszegeti a néző tűrőképességét. Mire a film felvonultatja a szereplőket és bemutatja a motivációkat, már egy óránál járunk, közben pedig nem történt semmi. Ezek után a nagy összecsapást, az antagonista és sajátos segítője legyőzését gyorsan elintézi a film, hogy végül varázsütésre helyreálljon minden.
A cselekmény másik jellemzője, hogy igyekszik érzelemközpontú lenni. A világ megmentésével majdnem egyenrangú fontosságú, hogy a kívánsága révén egy idegen testében újraéled Steve Trevor, és véget ér Diana magánya. A kettejük rom-komba hajló jelenetei meghatóak, és vicces, ahogy kifordítva az első részt, azúttal Diana öltözteti a férfit a kornak megfelelően. Ugyanakkor néhány jelenet átlép a romantikusat a nagyon giccsestől elválasztó vonalon, arról nem is beszélve, hogy az ilyen jellegű történetnek főleg sok a két és háromnegyed óra. A Wonder Woman 1984 negyvenöt perccel rövidebbre vágva lehet, hogy jobb film lenne.
A hosszú felvezetés a karakterek kidolgozásában viszont kifejezetten előnyös tud lenni. Diana esetében jól működik, hogy emberi, vidám és szomorú pillanatai vannak, és Gal Gadot színészi eszköztára mintha fejlődött volna az első rész óta eltelt három évben. Az már egy másik kérdés, hogy a szuperhős amazonhercegnőnek, aki feminista jelképpé vált, most a filmben az alapvető motivációját és a fő problémáját a film jó részében egy férfi jelenti.
Az antagonista a nyolcvanas évek önjelölt self-made-manje: Maxwell Loyd. Tele van gyerekkori frusztrációkkal és bármit megtenne, hogy ne bizonyuljon vesztesnek. Pedro Pascal alakítása egyensúlyozik a karakterhez illő exhibicionizmus és a ripacskodás között, többnyire a megfelelő oldalon maradva. Főgonosznak viszont kevés, mert megszerzett szuperképesség ide vagy oda, nem elég nagy kaliberű ellenfél. Inkább csak meggondolatlanságból és véletlenül okoz majdnem-világvégét.
A mellékszereplőkre is elég idő jutott a kétóra negyven percből, de mintha gondolat már kevesebb lenne mögöttük. Az antagonistát segítő Barbara motivációját az első lépésig dolgozták ki, miszerint frusztrált, amiért egy szürke kisegér volt egész korábbi életében. Az elején kifejezetten érdekes és hiteles figura, de miután a kívánsága teljesült, egyre érdektelenebbé válik, és a segítő szerepe Loyd mellett pont annyira esetleges, mint sok minden a filmben. Ráadásul Kristen Wiig sem volt szerencsés választás a szerepre, mert láthatóan nem tud mit kezdeni az átalakulással, amint a karakter (elvileg) keresztülmegy.
Kicsit jobb sors jutott a hatvan év elteltével feléledő Steve Trevornak, akivel kapcsolatban találgatások tárgya volt, hogyan hozzák vissza a forgatókönyvírók. A Wonder Woman 1984-ben Steve már cseppet sem macsó vagy hősies, béna ruhákban végigcsodálkozik egy órát, hogy mennyire megváltozott a világ. Szerencsére Chris Pine jól tud tágra nyílt szemmel nézelődni, és szinte minden jól áll raja.
A sok hiba ellenére a Wonder Woman második részének van egy hatalmas pozitívuma, mégpedig az az őszinte, szívvel teli optimizmus, hogy bármilyen nehéz idők járnak, van remény, mert az emberek végül képesek a megfelelő döntést meghozni. Ez az üzenet talán meghallgatásra talál a 2021-es évben.
