A budapesti művészmozik a koronavírus és a mozik bezárása után sajátos formában, Távmozi néven tesznek „látogathatóvá” filmfesztiválokat és elérhetővé filmeket. Ez utóbbiak közé tartozik a török, de Olaszországban élő és dolgozó, az olasz hangulatba és emberekbe nyilvánvalóan szerelmes Ferzan Özpetek legújabb filmje, a Fortuna istennő. A legújabb alkotás valahol a rendező-forgatókönyvíró korábbi filmjeinek jellemzőit ötvözi, van benne romantika és dráma, mint a Törökfürdőben vagy a Szemközti ablakban, és nem kevés humor meg olasz temperamentum, mint a Szerelem, pasta, tengerben.
Adott egy hosszú évek óta együtt élő egynemű pár, Alessandro (Edoardo Leo) és Arturo (Stefano Accorsi), akiknek a kapcsolata döcög, eléggé elhidegültek egymástól, és a hűtlenség is felütötte a fejét. A párnak néhány napig vigyáznia kell egy barátjuk két gyerekére, amíg az kórházban van. A pár kényszerből Sandro és Martina szüleivé válik, és ez akár segíthetne is az ingadozó kapcsolat megjavításában, azonban egy (vagy két) gyerek ritkán ment meg egy gondokkal küzdő házasságot, sőt inkább úgy tűnik, sietteti az összeomlást. A film hangsúlya nem a gyerekkel való viszonyon van, hanem két ember párkapcsolati drámáján. Alessandro és Arturo problémái a felszínre kerülnek, csakhogy végül mellékessé válnak, mert a felelősség a gyerekek iránt mindennél erősebbnek bizonyul. Főleg, amikor kiderül, hogy a gyerekek nagymamája lehet, hogy egy szicíliai kastélyban lakik, egész pontosan a Villa Valguarnera-ban, az olasz sziget legcsodálatosabb barokk palotájában, de attól még alkalmatlan a gondviselő szerepre – már a lánya esetében is az volt.
A Fortuna istennő egyik erénye, hogy ügyesen egyensúlyozik komédia és tragédia közt, miközben okosan és árnyaltan mesél egy házasság problémáiról úgy, hogy nem lesz tizenkettő egy tucat családi dráma. Még akkor sem, ha valójában semmi új nincs a nap alatt, és egy egynemű pár konfliktusai, mint az elhallgatások, az elhidegülés vagy a hűtlenség hasonlóan működnek mint egy hetero házaspárnál. A forgatókönyvből, amelyet maga Özpetek írt, Silvia Ranfagnival és Gianni Romolival, ugyan néhol hiányoznak a hétköznapi, érzelmileg kevésbé telített pillanatok, amelyek kiegyensúlyoznák a drámai jeleneteket, de a karaktereknek és a színészek alakításának köszönhetően nem lesz a film melodramatikus.
A másik nagy pozitívum, hogy ehhez mérten a karakterek cseppet sem mesterkéltek vagy komikusan eltúlzottak. Alessandro a nagyszívű, harsányabb vízvezetékszerelő, és Arturo a csendesebb, érzelmesebb műfordító sajátos komplementer pár, akikről nem nehéz elhinni, hogy nagyon szeretik egymást, ahogy az emberi viselkedésük miatt az is hiteles, hogy gondjaik vannak. Mögöttük egy egész tágan értelmezett családként működő baráti kör is áll. A gyerekek anyja igazi lázadó, bátor és vagány, de a szíve is helyén van: azonnal félreállt, amikor sokéve észrevette a vonzalmat a két férfi közt. A két gyerek, Martina és Sandro teljesen természetes, és pont annyi szerepet – és humoros megjegyzést – kaptak, ami a katalizátor szerepükhöz szükséges. A tágabb baráti-családi kör excentrikusabb, de nem tolakódóan, és a nyitó esküvői jelenet ügyesen felvezeti a viszonyokat, az egyes apróságok fokozatosan nyernek értelmet a film során.
Ha jelzőket kell keresni a Fortuna istennőre, akkor autentikus, őszinte, életteli, vidám, szomorú, szívbemarkoló, és mindezeknek köszönhetően nagyon, de nagyon emberi. Napjainkban aktuális a kérdés, hogy ki vagy kik alkothatnak családot, feltétlen egy apából, egy anyából és gyerekekből áll-e. A film a legszebb és legtermészetesebb módon mutatja be, hogy az összetartozás alapja nem valami ilyen meghatározás, hanem szeretet, a maga tiszta és hamisítatlan formájában. A Fortuna istennő nem is ad választ arra a felmerülő kérdésre, vajon a kis Sandro Alessandro fia-e, de azért, mert a vér szerinti apaságnak ebben a történetben semmi jelentősége nincs. A szeretet és a gondoskodás tehet családdá egy egynemű párt és két magára maradt gyereket.
