Woody Allen neve az utóbbi néhány két évben jórészt az őt is ért #metoo vádak és az Apropó nélkül című memoárjának a megjelenése körüli botrányok miatt került előtérbe leginkább. Ennek köszönhetően az Egy esős nap című új filmjének hányatott sors jutott. Az Amazon Studios, amellyel Woody Allen további filmekre is leszerződött, Amerikában nem volt hajlandó bemutatni a művet. Ezután Allen perrel fenyegetőzött, így megkapta a jogot a forgalmazásra, s ezzel az a sajátos helyzet állt elő, hogy egy New Yorkhoz írt ódát a világon jóformán bárhol, köztük Magyarországon is előbb láthatott a közöség, mert az amerikai bemutatóra, továbbra is korlátozottan, csak most ősszel került sor.
Pedig az Egy esős nap ennél jobb sorsot érdemelt volna. A kritikusok egyre gyakrabban pedzegetik, hogy Woody Allennek ideje lenne visszavonulnia, mert az Európai-trilógia óta egyre silányabb minőségben ismétli önmagát, ami az öregedés biztos jele. Az Egy esős nap sem nő föl a mester nagy klasszikusaihoz, viszont – stílusosan – esős őszi délutánra kellemes szórakozást jelent.
A történet egyszerű, és jellemzően Woody Allenes: adott egy huszonéves egyetemista pár, Gatsby Welles (Timothy Chalamet) és Ashleigh (Elle Fanning), akik egy hétvégére New Yorkba érkeznek, hogy egybekössék a munkát a szórakozással. A tervek szerint a lány először egy ismert filmrendezővel interjút készít az egyetemi lap számára, majd utána együtt kiélvezik, amit a metropolisz nyújtani tud: az éttermeket, a bárokat és a kiállításokat. Persze az események nem a tervek szerint alakulnak, a lány belecsöppen a filmesek világába, a fiú meg családtagokkal és régi ismerősökkel találkozik. A nap egyetlen közös vonása, hogy mindketten fura és váratlan szituációkba keverednek.
Gatsby Welles pont olyan, amilyennek a szokatlan és találó neve sugallja, a Fitzgerald hős és Orson Welles hibridje. Tősgyökeres New York-i, akinek szüksége van a taxik dudálására és a benzingőzre, a családja a gazdag elit tagja, így bármit megtehetne, elérhetne, csakhogy fogalmas sincs arról, valójában mit akar, ezért aztán pókerrel és más szerencsejátékkal múlatja az idejét, és szerez nem kevés plusz zsebpénzt. Eközben hosszú kabátban, búbánatos ábrázattal, szipkás cigarettával játssza a neurotikus értelmiségit, aki lenézi a pénzes álentellektüeleket. A barátnője ezzel szemben déli lány, az arizonai Tusconból jött, újságírónak tanul, de leginkább csak bosszantóan egyszerű és naiv, akit a filmesek ki az ágyukba akarnak vinni.
A két fiatal színész minden megtesz, különösen a Szólíts a neveden című filmmel befutott, nagy tehetségnek kikiáltott Timothy Chalamet, de sokszor nem tudnak mit kezdeni a helyzetekkel. Mintha nem láttak volna elég Woody Allen filmet, az öreg rendező pedig elfelejtett volna pontos utasításokat adni nekik, azon túl, hogy „tegyétek a szokásosat”. Ennek eredményeként a két főszereplő néha csak téblábol a jelenetében, és bánatosan mereng. Mindez akkor válik igazán szembetűnővé, amikor a mellékszerepekben rutinosabb, idősebb színészek jelennek meg: Liv Schreiber, Jude Law vagy Diego Luna, akik vélhetőleg instrukció nélkül is hozták a karaktert.
A két főszereplő másik érdekessége, hogy bár a történet elvileg 2020 tájékán játszódik, Ashleigh és Gatsby elvileg mai fiatalok, azok azonban biztosan nem ilyenek. A nyolcvannégy éves Woody Allennek nyilván fogalma sincs arról, milyen egy mai egyetemista, és nehéz szabadulni a gondolattól, hogy Gatsby a fiatal Woody Allen. Ezen felül a rendezőre jellemző szokásos témák is mind megjelennek az Egy esős napban: párkapcsolati gondok sora vonul fel, jó alkalomként a helyzetkomikumra. Előkerül egy irritáló nevetésű menyasszony, egy felszedett kurva, hazajön a feleség, és ki kell mászni az ablakon, vagy éppen a férfi rajtakapja a feleséget a legjobb barátjával, és persze a főszereplő pár sem illik úgy össze, ahogy az elején hitték. A párbeszédek nagyon hullámzóak, és Gatsby narrációja, modoros a nyavalygása egy ponton túl fárasztó. Sajnos ritkábbak az igazán jó mondatok vagy a kulturális utalások, ám azok viszont nagyon ülnek, akárcsak az Elfújta a szél-poén Ashleigh nevével.
Aki el tudja fogadni ezt a kissé muzeális, semmiképp sem huszonegyedik századi hangulatot, és egyfajta múltba révedésként tekint a filmre, ráérezhet a történetet átjáró nosztalgiára. A múlthoz való vonzódás megjelent már az Éjfélkor Párizsban esetében is, ami bizonyos szempontból az Egy esős nap nagytestvérének tekinthető, már csak azért is, mert mindkét főszereplő mániája, hogy az esős városban sétálásnak valami különös hangulata van. Az operatőri munka is ezt a révedező, elvarázsolt atmoszférát erősíti, a szürkékkel és az őszi színekkel, a minimális kameramozgással, és a zenével, ami Woody Allenhez illően mi más lehetne, mint jazz és hangulatteremtő zongorafutamok. Az Egy esős nap így egy New Yorkhoz írt szerelmi vallomás, és bár valóban a nagy rendező gyengébb filmjei sorába tartozik, ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem tud élvezetes pillanatokat okozni.
