2020. október 13-17 között rendezték meg a szolnoki ATAFF Filmfesztivált. Az esemény az elnevezését AlexandreTrauner Oscar-díjas jelmez és díszlettervezőről kapta, és idén a meghívott filmek kiválasztásakor a látványtervezés áll a középpontban. Ebben a járvány-sújtotta évben tíz játékfilm versenyzett a Tauner-díjért, amelyek közül hármat volt alkalmam megtekinteni.
A testi vagy szellemi fogyatékosságot középpontba helyező filmeknek hatalmas felelősségük van abban, hogyan ábrázolnak problémákat és helyzeteket, hiszen sok néző a mindennapi életében ezekkel nem találkozik. Az Életrevalók (2011) film legnagyobb erénye az életigenlése mellett, hogy a főszereplő nem betegként kezeli a mozgássérült Philippe-t, nem sajnálja, nem óvatoskodik körülötte, hanem egyszerűen „csak” embernek tekinti. Valami hasonlót mutat be
Miklauzic Bence Ninó bárkája című, 2019-ben készült filmje is egy étteremtulajdonoson és három megváltozott munkaképességű alkalmazottján keresztül. Ninó régivágású vendéglátós, akinek az üzlete, egy sportkocsma és kockásterítős kisvendéglő hibridje, a csőd szélén áll. Ninó így kénytelen belevágni egy programba, amelynek keretein belül ötmillió forint támogatásért cserébe belemegy, hogy munkát ad három megváltozott munkaképességű embernek. A három új alkalmazott egyike agysérülés következtében amnéziával küzd, a nevére sem emlékszik, így arról az utcáról nevezik el, ahol a baleset érte: Veres Péter (Cserna Antal). Az már menetközben derül ki, hogy alapanyagokra igényes, profi szakács. Mellette Vera (a nemrégiben Emmy-díjat kapott Gera Marina) igazi „bellissima”, Tourette-szindrómával küzdő olasz szakos egyetemista. És végül Ágoston (Baki Dániel), egy huszonéves fiatalember, aki gerincrendellenesség miatt tolószékbe kényszerült. Ennek a bizarr csapatnak kell működtetnie a vendéglőt, amelyről ráadásul Ninó egy hirtelen jött ötlet nyomán elhiteti az emberekkel, hogy autentikus olasz taverna, ahol a szicíliai rokonai dolgoznak.
Miklauzic Bence rendező és Maruszki Balázs forgatókönyvíró már nem először dolgozik együtt, és láthatóan képesek elkerülni a témából adódó csapdákat, így a film nem lesz sem didaktikus, sem szirupos. A mindössze ötvenöt perces játékidőbe nem próbáltak túl sokat belezsúfolni, de nincsenek üresjáratok sem. A humor és a téma komolysága tökéletes arányban jelenik meg, néha egy-egy olyan poénnal, amitől a néző már fogja a fejét.
A karakterek egy-egy jellemző vonásra lettek felépítve. Ninó nagyotmondó fickó, kiskapukat kereső magyar vállalkozó, aki hírből sem ismeri a polkorrekt szót, és egy cseppet sem EU-konform. Ugyanakkor az őszintesége és keresetlensége felüdülés három alkalmazottjának, akik megszokták, hogy „szerencsétlennek” látja őket a társadalom többsége. Veres Péter szabálykövető, igényes és vérprofi, csak éppen sokáig nem emlékszik, hogy miben is. Ágoston a tolószékes hőszerelmes, míg Vera akár modell is lehetne, de a betegsége miatt depressziós, visszahúzódó lányt hihetetlenül zavarja, hogy az emberek néznek, vagy éppen szándékosan nem néznek rá.
A karakterek azért is működnek, mert kiemelkedőek a színészi alakítások. Znamenák Istvánt nézve érthetetlen, miért nem láttuk többször a Megáll az idő óta, Cserna Antalnak szólnia sem kell, elég néznie, és Gera Marina újra bebizonyítja, hogy a tehetsége valóban díjakat érdemel. Baki Dániel a budapesti Radnóti Színház színésze, akinek ez az első filmszerepe, és a háttérbe szorulása inkább a karakterből fakad, mint az alakításból. A Ninó bárkájának a legnagyobb erénye mindezek felett, hogy egy pillanatig sem akar több lenni annál, ami: egy tévéfilm az elfogadásról, hogy egyszerűen csak emberként tekintsünk a megváltozott munkaképességű emberekre, és ne a rokkantat, a beteget, a szerencsétlent lássuk bennük.
Tekintve, hogy az ATAFF fesztivál középpontjában a látványtervezés áll, muszáj szólni néhány szót a film díszletéről is. Klimó Péter látványtervező munkájának különlegessége, hogy térben és időben lebegteti a filmet. A lakótelep magas háztömbjeinek lábánál lévő kisvendéglő lehetne bármelyik városban, és azt, hogy nem a 90-es években járunk, csak az a tábla árulja el, amely szerint az Európai Unió támogatta a megváltozott munkaképességűek alkalmazását. Ettől a film általános érvényűnek tűnik, bárki, bárhol, bármikor ráismerhet egy Ninóra vagy Verára, Ágostonra, Péterre… és a saját eddigi hozzáállására, amely megeshet, nem a legszerencsésebb.
