Roman Polanski neve az utóbbi években leginkább zaklatási ügyek kapcsán merült fel a sajtóban, háttérbe szorítva filmes munkásságát. Pedig a nyolcvanhat éves rendező folyamatosan dolgozik, és a botrányok mellett a sikerek sem kerülik el: a legújabb, a Tiszt és kém című filmje 2019-ben Ezüst Oroszlánt és FIPRESCI-díjat nyert.
A Franciaországban forgatott film eredeti címe, a J’accuse azonnal politika- és kultúrtörténeti kontextusba helyezi Polanski filmjét. Alfred Dreyfus zsidó katonatisztet 1894-ben kémkedésért és hazaárulásért bíróság elé állították, mondván, hogy a németeknek adott ki bizalmas katonai információkat. A tettéért Dreyfust megfosztották rangjától és az Ördög-szigetre száműzték. A per és a mögötte húzódót egyértelműen antiszemita érzelmek, megosztották Franciaországot. A korabeli értelmiség olyan prominens alakjai kapcsolódtak be a perújrafelvételbe mint Emile Zola, míg végül Dreyfust 1906-ban végleg felmentették és visszakapta a rangját.
A Tiszt és kém alapjául Robert Harris azonos című regény szolgál, amelyugyan Dreyfus-perét követi végig, de a francia titkosszolgálat frissen kinevezett vezetőjének, Georges Picquart-nak (Jean Dujardin) a nézőpontjából. Picquart gyakorlatilag véletlenül döbben rá, hogy a Dreyfus-perben felhasznált bizonyítékokat meghamisították, és elkezd utána járni. „Ismerjük a véleményét a kiválasztott népről. Akkor mit érdekli, hogy egy zsidót fogva tartanak egy szigeten?” kérdezik Picquarttól a film felénél. A válasza rövid és velős: „Azért érdekel, mert ártatlan”. A férfi az igazságért száll harcba, és a nyomozása izgalmas betekintést ad a 19. századi kémkedés régivágású világába, ahol széttépett és összeragasztott levelek, megvizsgált kézírások és homályos, fekete-fehér fényképek jelentik a bizonyítékot.
A Tiszt és kém egyszerre politikai krimi és bírósági dráma, mindez Polanski lassan építkező stílusában. A feszültség inkább az igazságtalanságok tényéből ered, mint a konkrét jelenetekből, ám a mozi nem válik az események képes illusztrációjává. Ebben nem kis szerepe van a Némafilmes című filmért Oscar-díjat kapott Jean Dujardinnek, aki eddig leginkább komikus figurákat játszott, de az igazságmániás Picquart-ként élete eddig legjobb alakítását nyújtja. A háttér mindehhez szép és részletesen kidolgozott, mint egy festmény. A díszlet, a kosztümök gyönyörűek, a korabeli Franciaország szinte tapintható.
A kérdés, hogy ez a történet mégis miért érdekes vagy aktuális most, százhuszonhat évvel a Dreyfus-ügy után. A válasz kettős. Egyfelől a film bemutatja a 19. század végére jellemző, intézményesülő antiszemitizmust és korrupciót, amely bizonyos szempontból pont olyan releváns ma is. Főleg egy olyan rendező számára tűnhet fontosnak ezeket a dolgokat nem elfelejteni, aki gyerekként a holokauszt során elvesztette a családját. Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni egy személyesebb párhuzamot is a filmben. Polanskit 1977-ben nemi erőszak és pedofília vádjával tartóztatták le, mondván, hogy a Los Angeles-i házában elkábított és szexuális kapcsolatot létesített egy tizenhárom éves lánnyal. Polanski akkor elmenekült az Egyesült Államokból, és az ügyében azóta sem született hivatalos ítélet, ám az azóta eltelt évtizedekben, több hasonló eset is kipattant. Polanski számos fórumon állította, hogy – Dreyfus-hoz hasonlóan – igaztalanul vádolják (legalábbis a későbbi vádak nem igazak), és kereszteshadjárat folyik ellene. A filmje így nézve egy monumentális védőbeszéd minden ártatlanul megvádolt nevében. A Tiszt és kém erénye, hogy ezt a plusz jelentésréteget nem tolja tolakodóan a néző arcába, hanem mesterien kivitelezett történelmi drámaként (is) belesimul a Polanski életműbe.
