A mozi története a kezdetektől az 1920-as évekig
A mozi a 20. század egyik nagy mítosza, pedig a legfiatalabb művészet. Alig száz éve, hogy Párizsban a Lumiére fivérek megrendezték az első nyilvános vetítést. 1923-ben Balázs Béla a Látható ember című filmelméleti munkájában a filmet a huszadik század népművészetének nevezi, mert a nép képzelőerejét és érzésvilágát a film termékenyíti meg és formálja át.[1] Ez azért lehetséges, mert a film népszerűbb minden más művészeti ágnál. A mozik kezdetektől olcsó szórakozást jelentettek, így a kevéspénzű közönség is megengedhette magának, akár mindennap. Balázs Béla azt is megfogalmazta, hogy a film képi nyelve mindenki számára érthető, nemzetek felett is. Mindez nagyban hozzájárul, ahhoz, hogy a mozi gyorsan elterjedt a világon.
1899-től Pesten is rendszeresen voltak előadások, sorra nyíltak a mozikávéházak és sátormozik. Ezekbe azonban még nem konkrétan a filmek kedvéért tértek be az emberek, csak két elfoglaltság között elütni az időt. 1908 körül Magyarországon és máshol is megszülettek a nemzeti filmgyártások. Évről évre egyre több film készült, és kialakultak a műfajok, mint a burleszk, melodráma, western, eposzi-történelmi film. Minden műfajnak megvolt a saját eszköztára, történet-sémája, amihez a készítők mindig fordulhattak.
A filmek egyre növekvő számával és az állandó mozik elterjedésével szükségessé vált a rendszeresen változó, de áttekinthető moziműsor is. Létrejött a szaksajtó, a hírlapokban megjelentek a filmek ismertetései, első bírálatai. Heltai Jenő közkincsé tette a mozi szót, ami azért különleges, mert a legtöbb nyelven nincs külön kifejezés erre, csak a kinematográfiából vezették le a szót. (cinema, Kino…)
A tízes évek elejére Magyarországon 270 állandó mozi volt, ebből Budapesten 92. Ekkora alakul ki az a rendszer is, hogy nem mindegy, melyik mozi mit játszik és nagyon fontos, hogy melyik moziba szokik oda a közönség. Ekkor még nem a rendező, a színész vagy a film számított, hanem maga a mozi-élmény. Kezdetben, amikor maga a mozgó kép volt az újdonság, az első vetítéseken a vásznon látható vonat elől volt aki sikítva-futva menekült. Azonban a mozgó-kép megszokása után sem veszett el a mozi varázsa, csak megváltozott. Addigra elterjedtek a mozik, így bárki betérhetett az utcáról és kevés pénzért egy-két órára elfeledkezhetett a mindennapi életéről, mert mozi egyfajta életpótlék lehetett. Szép férfiak és nők legkevésbé sem hétköznapi történetekben szerepelnek, olyan kalandot, szerelmet, sikert élhetett meg általuk a néző, amit a valódi életben sosem. A vásznon a sztárok megtestesítették a nézők álmait.
A tízes évek második felében születik meg Hollywood, Kalifornia tökéletes körülményeket biztosított a forgatásokhoz, mert megfelelőek a földrajzi és időjárás viszonyai. Itt alapították meg a nagy filmgyártó cégeket, ezek legnagyobbjai ma is léteznek (Paramount, 20th Century Fox). Hollywood nemsokára a film szinonimájává válik. "Hollywood neve több volt puszta szónál, egy lelkiállapot, filmek és milliók, álmok, álmok és álmok. Hollywood bűneivel, kíméletlen zsarnokaival, eltiport tehetségeivel, megalázott zsenijeivel ... örök, és mindenki oda vágyott."[2] A Tehetség, a Szépség, Nagyság az úr a korai Hollywoodban, ekkor születik meg Hollywood mítosza.[3] Nem véletlenül nevezik a Hollywoodot álomgyárnak, hiszen milliók álmait testesíti meg a filmekben. A mozi és az álom sokban hasonlítanak egymásra. Éjszaka a sötétben megszűnik a tér-idő keret, bárki és bármi megjelenhet és eltűnhet, minden lehetséges, különösen gyakori történés a menekülés vagy az üldözés. A mozi-terem sötétéjében ugyanez megtörténhet, a filmvásznon is megjelenhet bármilyen tér és idő, az üldözés pedig talán az egyik leggyakoribb filmes elem.
Budapesten 1920-ban száz körül volt a filmszínházak száma, ami jól mutatja a népszerűségét, hogy a pesti emberek számára ekkor a mozi mindennapos program volt.
Ennek a kornak, a húszas évek mozijainak krónikása Mándy Iván a Régi idők mozija és a Zsámboky mozija című
regényében. Nemeskürty szerint egyetlen szakkönyv sem érzékelteti így a moziba járás jelentőségét. Ráadásul a két regény valóságos enciklopédia, amelyben a minden részlet, elejtett megjegyzés pontos és hiteles.[4]
A mozinak ez a fénykora 1910-től körülbelül 1950-ig tartott, majdnem egy fél évszázadon át, amikor az embereknek többet jelentett a mozi, mint most. Az is meghatározó, hogy amikor Mándy a két regényét írta, ez már elmúlt. A filmművészet és a moziba-járók is felnőttek, filmet meg lehetett nézni otthon a tévében is, a mozik pedig a nézők csökkenése miatt bezártak. A két regényt meghatározza az a szomorkás nosztalgia, hogy valami jó végleg elmúlt. Az elmúláshoz kapcsolódik, és Mándy Iván írásaiban meg a való életben is jellemző a filmre, hogy talán a leggyorsabban avuló művészet. Egyfelől a vászonra vetített kép maga is múlandó. Másfelől a hajdani sztárok, világhíres rendezők még életükben "kikoptak" a sikerből, elfeledettekké váltak, s mindig újak léptek a helyükbe. Erre a legjobb példa, hogy a hangosfilm megjelenésével a némafilm sok sztárja pár év alatt örökre eltűnt. Ennek állít emléket Billy Wilder: Alkony sugárút (Sunset bouleward, 1950.) című filmje is, amelyben a 20-as évekbeli Hollywood legnagyobbjai Gloria Swanson, Eric Stroheim, Cecil B. de Mille játsszák azt, akik valójában lettek, szellemek, elfelejtett senkik. „Én még nagy vagyok, de a filmek összementek.” - mondja a filmben Norma Desmond (Gloria Swanson) a nevükben, de ez sem a filmben, sem a valóságban nem igaz már. A hozzájuk hasonlóan valaha-volt sztárokról szól a két regény, Mándy szemében ők lehetnek az ”elhagyottak és szomorútekintetűek.” Tulajdonképpen Zsámboky ezen szavai túlzásnak nevezhetők, hiszen, ha már nem is sztárok a vásznon, de a mozi kedvelők és könyvek lapjain tovább élnek. A The world’s greatest movie stars and their films című válogatás album 50 némafilm sztárt és 50 klasszikust sorol fel, képekkel és jellemzéssel, akikre érdemes emlékezni, és Mándy két írásának legtöbb színésze és színésznője visszaköszön a lapokról.
[1] Balázs Béla: A látható ember. A film szelleme, Bp., Palatinus, 2005, 9.
[2] Kömlődi Ferenc: Az amerikai némafilm, Bp., Magyar Filmintézet, 1999, 196.
[3] Régi idők mozija. Zsámboky mozija- A családtag, szerk., utószó Tarján Tamás Bp., Holnap, 2001, 288-89.
[4] Nemeskürty István, A képpé varázsolt idő, Bp., Magvető, 1984, 201.
