Két UFO-hívő férfi túszul ejti egy nagyvállalat igazgatóját, mivel úgy vélik, hogy idegen lény, egészen pontosan andromédai, és a faja inváziót tervez a föld ellen. Ebből a már magában szürreális alaphelyzetből sok mindent ki lehet hozni, thrillert, horrort, sci-fit vagy kamaradrámát. Aztán jött Jorgosz Lanthimosz, akitől eddig leginkább olyan eredeti, sajátosan bizarr történeteket kaptunk, mint A homár, A kedvenc, a Szegény párák. Lanthimosz most forgatott egy remake-t, így született meg a Bugonia.
Jang Joon-hwan dél-koreai rendező 2003-ban forgatta le a Mentsétek meg a zöld bolygót című filmjét, ami sajátos egyvelege volt a horrornak, a túszdrámának, a pszichothrillernek, a B-kategóriás sci-finek és a fekete komédiának. Lanthimosz újra-értelmezése változtatásokkal ugyan, de alapvetően az eredeti film cselekményét követi. Egy méhész-raktáros, Teddy (Jesse Plemons) úgy hiszi, hogy a Földön andromédaiak élnek, és titokban irányítják a világot. Erről először meggyőzi a szellemileg kissé visszamaradott unokatestvérét, Dont (Aidan Delbis) majd elrabolják egy gyógyszeripari vállalat vezérigazgatóját, Michelle Fullert (Emma Stone), és bezárják a pincéjükbe. Az őrült cél az, hogy a nő révén beszélni tudjanak az andromédaiak uralkodójával, aki a fogyó hold idején tud feltűnés nélkül a Föld közelébe jönni az anyahajójával.
A Bugonia innentől kezdve a két főszereplőnek, Teddy-nek és Michelle-nek a szürreális párharca, ami rengeteg kérdés vagy gondolatot felvet. Már maga a téma is nagyon aktuális, figyelembe véve az alt-right mozgalmak, a laposföld- és összeesküvés hívők számának növekedését. Ezt még érdekesebbé és összetettebbé teszi, hogy Teddy és Michelle között még csak nem is a (feltételezett) ember-idegen lény különbség a legerősebb. A hatalom és a kiszolgáltatottak közötti ellentétet nagyon is érvényes napjainkban, amikor ez az olló nyílik szét. Michelle vérbeli nagyvállalati cégvezető, céltudatos, kőkemény és persze gazdag. Teddy egy raktárban dobozokat címkéz (a raktár egyébként Michelle cégének a része), apja nincs, az anyja kómában van, és a történet során mintegy mellékesen kiderül, hogy gyerekként a babysittere (a későbbi sheriff) szexuálisan zaklatta.
Kettejük párharcához hozzátartozik az is, hogy a néző nehezen tud oldalt választani. Teddy élete egy kudarc, egyrészt szánni való, másrészt a saját keretrendszerén belül erős, kemény és céltudatos – de ez a keretrendszer csak a fejében létezik. Őt hallgatva az ember azon agyal, mit mondana, hogy meggyőzze arról, hogy tévképzetek irányítják az életét. Mit lehet mondani valakinek, aki ENNYIRE biztos és következetes az őrültségében? Ez nyugtalanító. Viszont Michelle Fuller sem jobb. Kizsákmányoló, arrogáns, lekezelő cégvezető, az a típusú személyiség, aki még azután is képes őrizni valamit a hatalmi pozíciójából, hogy leborotvált fejjel gubbaszt egy pincében. Ráadásul van annyira okos, hogy belemenjen a játékba és próbálja a saját javára fordítani a szituációt.
Az erős karaktereken túl ahhoz, hogy ez a párharc működjön, szükség volt két megfelelő színészre. Emma Stone Lanthimosz kedvenc színésznője, nem először dolgozik vele. Ezúttal kopaszra nyírva (mert így nem tud üzenni az anyahajónak a hajával) és fehérre kenve testápoló krémmel (gyengébb lesz a krémtől) is képes erőt sugározni, de a korábbiak ismeretében nem is vártunk mást tőle. Ami a meglepetés, hogy a Teddy-t játszó Jesse Plemons alakítása mindenki mást a háttérbe szorít. A texasi színészt már sok mindenben lehetett látni, de talán a Kutya karmai közöttből ugrik be először: csöndes és nyugtalanító karaktereket formáz meg, cowboy stílusban, texasi akcentussal. Teddy-ként minden mozdulatában ott van az ellentmondás, hogy a harcában az andromédaival erős, határozott, mégis szánalmas. Egy vezéregyéniség, de nem mozgalmat vezet, csak az unokaöccsét egzecíroztatja. Ennek zseniálisan és életszerűen játszik alá az unokaöccs, Donnie, hála Aidan Delbisnek, egy autizmus spektrumon lévő fiatal színésznek. Hatalmas teljesítmény a forgatókönyvírótól és a színésztől is, hogy a karaktere ennyire árnyalt tud lenni.
Látványvilág terén Lanthimosz ezúttal is a szokásos operatőrével, Robbie Ryan dolgozott, és felismerhetők a jellemző stílusjegyek, főleg a valóság eltorzítása, még ha nem is annyira, mint a Szegény párák esetében. A Bugonia mindezzel együtt Jorgosz Lanthimosz legfogyaszthatóbb, legközönségbarátabb filmje. A film utolsó tíz percéről, magáról a befejezéséről spolier nélkül legyen elég annyi, hogy a kritikusokban-nézőkben láthatóan ellentmondó véleményeket vált ki, és sokféle gondolatot ébreszt. Szándékosan.
